Főkép16 éven aluliak számára nem ajánlott
 
Még a Prometheus bemutatója előtt nyilatkozva Ridley Scott kihangsúlyozta, hogy a film nem illeszthető szorosan az Alien-kvadrilógiához, melynek egységét – bár ezt, nyilvánvalóan kollegialitásból, nem említette – a James Cameron-féle folytatás eleve megbolygatott, a két AVS opusz pedig végképp felhígított, és akkor még nem is beszéltünk a kibővített univerzumot többé-kevésbé önálló világok miriádjaival benépesítő könyvekről és képregényekről. Jóllehet hajlamosak vagyunk semmibe venni a művészek saját alkotásaikkal kapcsolatos meglátásait, Scott figyelmeztetését mégis érdemes komolyan venni, máskülönben csalódás érhet minket, ha túlságosan nagy elvárásokkal ülünk be a moziba, hogy megnézzük a rendező harminc év kihagyás utáni visszatérését a tudományos fantasztikum műfajához.
 
Rengeteget elárulnak az új irányról a nyitó képsorok, melyek hangulatukban sokkal inkább a Mennyei királyság, mintsem A nyolcadik utas: a Halál atmoszféráját juttatják az eszünkbe. Nyoma sincs a világűr végtelenjében való, nyomasztó elszigeteltség és kiszolgáltatottság érzetének, sem a lepusztult ipari létesítményeket idéző űrhajó félhomályos sejtelmességének, ami eleve egyfajta archetipikus félelmet gerjeszt és földöntúli rettenetet sugall. Itt hatalmas nyílt tereket láthatunk, zöldellő, vadregényes tájakat, és a szellősség, az éltető és mindent besugárzó fény jelenléte a film jelentős részében meg is marad. Lényegében innen tudhatjuk már, hogy ezúttal nem tipikus horror történetre számíthatunk, noha bizonyos fokig horrorisztikus, de legalábbis gyomorforgató jelenetekből itt sem lesz hiány, ámde ezek funkciója csupán a mondanivaló aláhúzása, nem pedig a műfajilag determinált borzongatás.
 
Elsőre meghökkentőnek tűnhet mindez, hiszen a Prometheus nem titkoltan eredettörténet, amiről voltaképp minden bőrt lehúztak már, a sci-fi műfaján belül pedig lassan egy évszázaddal ezelőtt H. P. Lovecraft alkotta meg azt a magnak tekinthető pár tucat történetet, amely a mai napig mintául szolgálhat bármely hasonló mű cselekményének és alakjainak kidolgozásához. Scott filmje számos elemét tekintve meg is feleltethető a lovecrafti modellnek (bár közel sem annyira, mint a más módon gótikus rémregény-szerű Nyolcadik utas), hiszen az alaphelyzet többek között „Az őrület hegyei”-ből is ismerős lehet: a múltat kutató tudósok idegen civilizáció beavatkozásának nyomaira bukkannak egy harmincötezer éves sziklafestményeket tartalmazó barlangban, ugyanakkor később arra is fény derül, hogy a képen ábrázolt jelenet, vagyis annak egy részlete: egy furcsa piktogram egymástól távoli, elszigetelt kultúrák hasonló alkotásaiban úgyszintén felfedezhető. Az alakzat, amiről bebizonyosodik, hogy a Földről csak a legmodernebb eszközökkel felfedezhető konstelláció, üzenetnek, mi több, egyenesen meghívónak hat, a két tudós pedig (akiket Noomi Rapace és Logan Marshall-Green alakít rendkívül hitelesen) eltökéli magát, hogy utána jár a rejtélynek.
 
Ehhez a Weyland Vállalat segítségét sikerül megszerezniük, így útnak indulhat a Prometheus nevű űrhajó. A csillagközi utazás idején, amíg a legénység hibernálva, kriokamrákban pihen, a járműért a David nevű robot felel. A többi Alien-film ismeretében annyit mindenképp tudhatunk, hogy a Weyland-robotok viselkedése és gondolkodásmódja nem a robotika Asimov által lefektetett három törvényéhez igazodik, és hamar kiderül, hogy David elsődleges célja ezúttal sem általában az emberek épségének biztosítása, hanem egyetlen személy, a csupán saját javát tekintő Peter Weyland (Guy Pierce) óhajainak teljesítése, és a robot ezért mások életének veszélyeztetésével, sőt, akár feláldozásával járó kísérletekre is vállalkozik. Szerepe ezáltal A nyolcadik utasból megismert Ash-ének és a folytatások Bishopjáénak megfeleltethető – azzal a különbséggel, hogy itt még mindenki kezdettől fogva tisztában van David mesterséges mivoltával.
 
Talán az android szerepeltetése köti össze leginkább a Prometheust az első Alien-filmmel, tevékenysége ugyanis több esetben felidézi a (filmes) előzményeket, néhány hozzá köthető jelenet és beállítás pedig a korábbi részekre tett egyértelmű utalásként felfogható. Hasonlóképp azonnal beugrik a Nyolcadik utas jól ismert étkezési képsora, amikor a Prometheus hibernációból még csak ocsúdó legénysége első megbeszélésekor körbeüli a közös asztalt, és még több tucatnyi egyértelműen tudatos allúziót fedezhetünk fel a film során, és az általában „űrzsokéként” emlegetett, megkövült űrhajós titkára is fény derül. Mégsem száz százalékig pontos az illeszkedés (Scott például a zombi-filmek felé szintén kikacsintott, ráadásul valószerűség tekintetében sem áll meg annyira szilárdan a Prometheus, mint a rendező két korai sci-fije), és ugyan sokat megtudhatunk az elpusztíthatatlan, folyamatosan alkalmazkodó és alakuló létforma evolúciójáról, a hangsúly nem erre helyeződik, hanem a tervezőkre, az emberiség megalkotóira. No meg a lelkes tudósok naivitására és kihasználhatóságára, a nagyvállalatok tudományalakító szerepére, az önérdek és a naiv módon tisztalelkű kutatás, a hit és a tudás összeütközésére; a filmben felvetett problémák pedig kivétel nélkül mind kiváló témául szolgálhatnak a filozofálgatáshoz.
 
Noha David szerepében Michael Fassbender, Meredith Vickersként pedig Charlize Theron is emlékezetes alakításokkal határozza meg a filmről kialakítható összképet, a lényeg mégis maga a megteremtett mítosz, ami egészen új cselekményszálat indít el az Alien-univerzumon belül, és csak remélni lehet, hogy Ridley Scott (vagy akár valaki más) később még felveszi a fonalat és tovább meséli a történetet.