Főkép

Marilyn Monroe-ról sokan, sokféle filmet próbáltak már készíteni, melyek között akadt jobb és rosszabb is, ám az mindegyikben azonos, hogy valami újat szeretett volna hozzáadni a legendához. Az Egy hét Marilynnel sem lóg ki igazán a sorból, habár ezúttal csupán úgy mutatja be a bűbájos színésznőt, ahogy azt a mítosz után elképzeljük: egy törékeny és érzékeny lelkű, de rendkívül tehetséges fiatal lányt láthatunk, aki egyszerre volt szépségideál, rajongott sztár, mindenki álma és a világ leghíresebb hölgye. Persze az igazi természetét már sosem ismerhetjük meg, hiszen az évek során annyiszor alkották újra jellemét, hogy a valóság már rég eltűnt, s helyette be kell érnünk a filmjeiből sugárzó ábránddal.
 
A herceg és a színésznő című produkció nem feltétlenül Laurence Olivier leghíresebb produkciója, azonban annál fontosabb, ugyanis a partnere Marilyn Monroe volt. Ráadásul Colin Clark, az egyik fiatal rendezőasszisztens naplót írt a forgatással töltött hétről, beszámolt a csillaggal kapcsolatos élményeiről, melyből végül megszületett az Egy hét Marilynnel is. Hiába tűnik sokáig úgy, mintha a főszereplő Clark, a későbbi író és rendező lenne, valójában Monroe áll a középpontban, akinek közelről megismerjük munkamódszerét, szokásait és szeszélyes stílusát, s talán egy kicsit a rettentően magányos személyiségét is. A forgatás nehézségei és a könnyed romantikus affér az ártatlan Colinnal szerez boldog és szomorú perceket is, ám utána az élet tovább zajlik, egy szimbólum világában nincs megállás.
 
A történet nem rejt túl sok lehetőséget magában, a készítők is egyértelműen a karakterek árnyalására koncentráltak. A nagybetűs életet még nem ismerő, de családja befolyásától eltávolodni vágyó ifjú Colin kerül talán a legközelebb hozzánk, nézőkhöz. Nem ismeri a csillogó filmipart, még csak nem is tölt be különösebben fontos szerepet a munkálatok során: egyszerű mindenes, aki azonnal ugrik, ha megkérik valamire. Amikor találkozik, és közelebbi ismertségbe kerül Marilynnel, nem tud kibújni a színésznő bűvköréből és szerelemre gyúl iránta. Szinte mesei a cselekmény, amikor az istenített hölgy is érdeklődést mutat a fiú iránt, de szerencsére a film nem válik giccsessé vagy túlzottan szentimentálissá, mindvégig az ártatlanság és a természetesség érzete uralkodik.
  
A zavaróan romantikus jelenetek helyett inkább szolidan és visszafogottan láthatjuk a kapcsolat kibontakozását, a körülményekhez képest megmarad a realitás talaján, s felismeri, hogy többet ér néhány érzelmes tekintet és mélyreható pillantás, mint bármi más. Természetesen mit sem érnének ezek a képsorok, ha a színészek nem tudnák ilyen nagyszerűen eljátszani. Eddie Redmayne kiválóan alakítja a rajongó szerelmes szerepét, ám ez valójában Michelle Williams filmje. Még ha kicsit el is tér Marilyntől, képes úgy megformálni a szimbólumot, hogy a kisugárzása a nézőt is elbűvölje – az amerikai Filmakadémia Oscar-jelöléssel is díjazta.
 
A másik, szintén megérdemelt jelölés Kenneth Branagh-hoz köthető, aki a legendás Laurence Olivier-t eleveníti meg a vásznon, talán mondanom sem kell, hogy zseniálisan. A XX. század második felének egyik legnagyobb brit színésze és rendezője nincs hozzászokva, hogy állandóan megvárakoztatják és megkeserítik életét, márpedig Marilyn – ha nem is tudatosan – folyton akadályozza az egyszerű munkavégzésben. Ettől még ő sem tud kilépni a varázslat alól, bár szigorúan betartja saját szabályait és nem keveri a munkát a magánélettel, még ha felesége (Vivien Leigh szerepében Julia Ormond) már kissé el is hidegült tőle. A kiemelendő mellékszereplők sora elég hosszú, de még érdemes megemlíteni Emma Watsont, aki Colin szemében a való életet képviseli egészen kellemesen, valamint Judi Dench-et és Toby Jonest, akik a tőlük megszokott profizmussal játszanak.
 
Az Egy hét Marilynnel talán nem lesz minden idők legjobb életrajzi filmje, viszont mindenképpen megéri rászánni azt a röpke száz percet. Kicsit talán nehezen indul az első percekben, de fokozatosan lelassul a cselekmény és a készítők nyugodtan tudják finomítani és színezni a különböző figurákat. Bemutatják Marilyn Monroe-t a saját elképzelésük szerint, egy kicsit szeretetéhesen és sérülékenyen, ám mindenekelőtt elragadóan – az utolsó képkockákra valamelyest a férfi nézők is beleszeretnek az ellenállhatatlan jelenségbe.