Főkép

A halállal nem szokás viccelődni – a rákkal pedig főleg nem. Mégis, vannak olyan helyzetek, amikor szükség van arra, hogy az élet pozitívabb oldalát szemléljük, hogy tudjunk örülni az örömöknek és ne süllyedjünk mély letargiába. A Fifti-fifti ezt a folyamatot próbálja meg bemutatni, s egészen különös, szinte vidám hangulatba kerülünk, miközben egy olyan súlyos betegségről nézünk képsorokat, amelynél a szomorúság és a meghatottság sokkal odaillőbb reakciónak tűnik. Ez adja az alkotás igazi varázsát: képes humorosan beszélni egy komoly témáról, meglepően jó arányérzékkel találja el a szükséges dráma mennyiségét, bár talán pont emiatt veszít hatásosságából.
 
Adam még csak 27 éves, nem dohányzik, nem iszik, s bár a barátnőjével nem mindig mennek úgy a dolgok, ahogy az elvárható lenne, teljesen egészséges életet él. Egy rádiónál dolgozik legjobb barátjával, Kyle-lal együtt, míg egy nap hátfájására panaszkodva elmegy az orvoshoz. Nem számít komoly bajra, így amikor kiderül, hogy súlyos beteg, alig tér magához a sokktól. Első döbbenete után ráébred, hogy a sok szótagból álló szakkifejezés valójában a rákot jelenti, melynek a túlélési esélye mindösszesen ötven százalék. Habár a kaszinóban ez remek kilátásnak tűnhet, az életben sokkal súlyosabb következményei vannak, mint arra valaha is gondolt.
 
Nehéz egy olyan filmet készíteni a rákról, amely nem merül bele a betegség súlyosságába, nem terheli a nézőt könnyfakasztó manipulációval és felesleges szenvelgéssel, de a humort sem erőlteti annyira, hogy a téma elveszítse hatását és a halálos kór valami szimpla megfázásnak tűnjön. Jonathan Levine rendező és a valós élményekből is dolgozó Will Reiser forgatókönyvíró közös munkája megbirkózik a feladattal, s valóban egy olyan alkotást készítettek, amely kiváló ütemben adagolja mind a drámaibb, mind a mulatságosabb elemeket, egyik sem kerül túlsúlyba, s hihetetlen módon mégis megférnek egymás mellett.
 
 
Amitől igazán „működni” tud egy hasonló film, azok a szerethető karakterek. Muszáj együtt éreznünk a főszereplővel, vele sírni és nevetni a megpróbáltatásai vagy a gondtalan percei során – ez esetben Adam pontosan ilyen figura. Habár a nagy hír előtti pillanatok hamar elszaladnak, és nem sok idő jut arra, hogy megkedveljük, később a rákkal való küzdelme és a különös érzelmekkel való harca alatt igazán megbarátkozunk vele. Ebben nagy segítségünkre van Joseph Gordon-Levitt is, aki úgy adja elő a fiatalember mindennapjait, hogy azok valóban átérezhetőek legyenek. Mellette Seth Rogen inkább vígjátékokban járatos, de ez most nem lesz hátrány, a tőle megszokott stílusban adja elő a kissé otromba és faragatlan barát figuráját, egyáltalán nem lesz tolakodó. 
 
Ez a fajta visszafogottság a forgatókönyvben is tetten érhető. Nem akarja megváltani a világot, nem akar könnyfakasztó pillanatokat előadni, egyszerűen a betegséggel való szembenézést mutatja be az élet különböző aspektusain keresztül. A haver inkább felvidítani próbálja, csajozásra buzdítja és az élet derűsebb oldalát próbálja láttatni Adammel. Amíg a meglehetősen idegesítőnek és érzéketlennek tűnő barátnő (akit A segítségben is hasonló karaktert alakító Bryce Dallas Howard kiválóan játszik) nem képes támogatni, addig az édesanya túlságos aggódásával riasztja el a fiát – talán csak a gyakorlatlan terapeuta (a hölgy szerepében Anna Kendrick is kicsit tapasztalatlannak tűnik) segítségével bír előbbre lépni.
 
A film az utolsó jelenetekig remek hangulattal kápráztatja el a nézőket, különös stílusával egyszerre nevettet és késztet szomorkodásra. Mégis, az igazi hatás elmarad, s egy kevés hiányérzetem támadt a Fifti-fifti megtekintése után, ugyanis a befejezés nem ütött akkorát, mint amit a kiváló felvezetés után elvártam volna. Ettől függetlenül csak ajánlani tudom mindenkinek, aki csak nehezen hiszi el, hogy lehet érdekesen és jókedvűen beszélni a halálos betegségekről – s természetesen annak is, aki kíváncsi egy rendhagyó drámára.