Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

The Artist - A némafilmes (film)

Manapság nem túl gyakoriak a fekete-fehér filmek, csupán néhány kísérletező kedvű rendező próbálkozik e szinte már halott műfajjal – mint A torinói lót is jegyző Tarr Béla. Nagy fába vágja a fejszéjét, aki a látványos, kalandban és akcióban gazdag popcorn-filmek vagy éppen a modern drámák között akar sikerre vinni egy hasonló produkciót, viszont úgy tűnik, hogy Michael Hazanaviciusnak sikerült. A némafilmes ugyanis idén a kritikusok kedvence lett, s ennek megfelelően számos díjat is bezsebelt (köztük a legjobb drámai filmnek járó Golden Globe-ot), és az Oscar-díjra jelölt filmek között is az egyik legnagyobb esélyesnek számít.
 
1927-ben George Valentin ünnepelt sztár, a némafilmek legrajongottabb színésze, karrierje csúcsán áll, egyre nagyobb sikereket ér el a mozik világában. Habár családi élete nem a legtökéletesebb, a munkája során minden hibátlanul megy, s megismerkedik a fiatal és bájos Peppy Millerrel, aki még a színészettel is megpróbálkozik George kedvéért. A csillogás világának minden másodpercét kiélvezi, ám azt már nem vállalja, hogy hangosfilmben is szerepeljen. Büszkeségében úgy hiszi, hogy a közönség mindig szeretni fogja, s vállalja az önálló küzdelmet, de hamarosan rá kell döbbennie, hogy míg Peppy és az immár hangosan is felcsendülő párbeszédek hatalmas rajongótábort szereznek, addig ő egyre távolabb kerül az igazi sikertől.
 
Aki egy kicsit is ismeri a mostanság aktuális produkciókat, feltehetően erős kétkedéssel szemléli, ahogy egy fekete-fehér, gyakorlatilag némafilm minden visszajelzés szerint megállja a helyét a hollywoodi alkotások között, sőt úgy tűnik, hogy erősen meg is veri őket. Ám hogy miben rejlik a titka, nem is olyan könnyű kideríteni. A forgatókönyvben biztos nem, hiszen nem tud semmi újat, semmi eredetit mutatni, még ha az írók mozgástere be is volt határolva a dialógusok hiánya miatt. Viszont a ’20-as évekhez kiválóan igazodik, ahhoz az időhöz, amikor még nem volt szükség bonyolult cselekményre, és úgy kellett elmesélni azt a kevéske történetet, hogy azt könnyen meg lehessen érteni.
 
A karakterek kidolgozására sok lehetőség nem volt, dialógusok hiányában egyedül a színészi játéknak köszönhetően tudtuk magunkat közel érezni az egyes figurákhoz, mégsem volt nehéz megszeretni a kevés szereplőt. Jean Dujardin nem véletlenül győzedelmeskedett még Cannes-ban is, párbeszédek híján kizárólag az ő arcjátéka és gesztusai fejezték ki az érzelmeket, a film egésze során rá voltunk utalva, de hibátlanul meg is oldotta feladatát. A mellékszereplők között érdemes még John Goodmant, illetve Bérénice Bejot is kiemelni, mindketten kitűnően játszottak, a csinos színésznő teljesítményét az Akadémia is Oscar-jelöléssel jutalmazta.
 
Ami azonban igazán meghódíthatta a kritikusok jeges szívét, az a hamisítatlan hangulat. A nosztalgikus múltidézés ezúttal közvetlenül történik, az Éjfélkor Párizsban romantikus vágyódása helyett a század első évtizedeiben, a zsúfolt mozitermek sötétjében érezhetjük magunkat, a némafilm csodáit szemlélhetjük, miközben a vászon előtti zenekar nyújt aláfestést a színtelen képsorokhoz. Ludovic Bource dallamai állandóan fülünkben csengenek, a megszokott képarány helyett a „régimódi” 4:3-asban peregnek a jelenetek, a színészek mimikája eltúlzott, a történet már-már banális, de mégis magával ragad a fekete-fehér alkotások légköre, s felidézi azt az igazán klasszikus világot, amelyet manapság már nem élvezhetünk.
 
Mondhatnám, hogy egészen újszerű élménynek tűnik A némafilmes, de ennél árnyaltabb a kép. A fiatalabb generációt nem hiszem, hogy olyan könnyen meghódítja, hiszen nem tud versengeni a modern idők filmjeivel, egyedül a nosztalgikus érzet miatt nem érezzük magunkat becsapva. Ettől függetlenül nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek (nem csak sznoboknak!), aki kíváncsi a régi idők mozijára, vagy úgy érzi, hogy a színes filmek világából muszáj egy kicsit kilépni, számukra a múlt fog életre kelni arra a 100 percre. A magam részéről a két véglet között helyezkedem el, egyszerre varázsolt el a hangulat és éreztem azt, hogy mindez nem elegendő az elvárásokhoz – mindenesetre a következő tíz évre bőven elegendő volt ez a fekete-fehér alkotásokból.
 


Szabó Dominik - 2012. február 19.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Michel Hazanavicius)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!