Főkép

Gondolkodtam, mit is írjak. Írjam meg, hogy nagyon tetszett, vagy valamilyen indokkal írjam azt, hogy kevesebbet adott, mint reméltem? Azt hiszem, az igazság valahol a kettő között van. Szórakoztató volt, de nem frenetikus.
Persze, ha először láttam volna őt, vagy nem ismerem, bizonyára az újszerű és sajátos hatáskeltés engem is elragadott volna.

Ezzel nem azt szeretném írni, hogy nem tiszteletre méltó és nem különleges, csak annyit, hogy számomra a második alkalom már nem hozta azt az „eldobom az agyam” érzést. Azért persze igazán jól éreztem magam.
Bobby McFerrin megtalált egy érdekes előadási módot, melyet tökélyre fejlesztett. Egyszemélyes zenekar. Ősi hangokat idéző, belső zengés ez. Olyan, mint amikor Afrika éjszakái keverednek a sámánok és indiánok kántáló hangjaival.

Persze ez a stílus eléggé behatárolja az előadható zeneműveket, mégis marad elég a klasszikusabb repertoáron a szórakoztatásra. Nagyon ügyesen húzza rá a stílust a tradicionális és örökzöld dalokra, teret engedve a zene továbbgondolásának.
 
A hallgató úgy érezheti olykor, hogy a színpadra szökkenve részt kellene vennie ebben, folytatnia kellene, vagy legalábbis táncra perdülni. A táncos részt indirekt módon sikerült is egy performance segítségével átélni.
Bobby invitálására egy francia származású és épp nálunk nyaraló hölgynéző táncolta el szólóját, melyet láthatóan fesztelenül és feltüzelve járt el, a zenész által szolgáltatott improvizatív zenére.

Na, most egy kicsit előre rohantam az események dokumentálásában. Mondjuk úgy, hogy (szokásomhoz híven) a saját szavamba vágtam.

Kezdjük az elején. Lassan szálingózó tömeg, feltűnően heterogén összetétel, ami leginkább az öltözködés stílusában és a hallott idegen nyelvek számában volt észrevehető. Nagyon szerény körülmények, olyan sima „SYMA csarnokos”, ami nekem nagyon bejön. A pódium szerény, közepén egy egyszerű szék.
Majd 20 perces késéssel indult a koncert. Semmi felhajtás, semmi bevezetés. Egyszerűen csak bejött Bobby McFerrin, köszönt, meghajolt, leült és 10 percen keresztül „be nem állt a szája”.
 
Angyali és spirituális hangok jöttek elő, melyek aztán ismert zenékben, slágerekben öltöttek testet. Kicsit pihent, majd elkezdte bevonni a nézőket a zenélésbe. Megjegyzem, egyikünket sem kellett noszogatni! A feladatok kiosztva, jöhetett a közös zenélés.
Szellemes volt, hogy egy-egy hangot társított egy-egy deszkához a pódiumon. Röviden, készített egy zongorát, melynek a hangjait a nézők szolgáltatták. Elindult a zongora/ugráló lecke. Ő ugrándozott, mi pedig adtuk a megfelelő hangokat. Jó móka volt.

Az érdekes hangzás mellett ez a másik attrakciója. Egyszerűen és szerényen bevonja a nézőket a koncertbe. Na persze, ha már ott ücsörgünk, legyen némi haszna is. Úgy láttam az arcokon, hogy senki nem bánta. Ezután jött a már említett francia hölgy, aki valójában egy néző volt, tele ambícióval. Szerintem ez is remek ötlet volt!

A koncertbe három magyar énekes is becsatlakozott. Három hölgy, három stílus, három újabb csoda. Az első, operaénekes volt. Hazai pályán indult, a zenész pedig igyekezett a saját stílusában improvizálni.
A második hölgy népies dalokat adott elő. Ezekre a dalokra úgy látszott, a zenész nem volt kellőképpen felkészülve. Nem igazán sikeredett a megfelelő hangzást eltalálnia. Nem irigyeltem, ez valóban nehéz annak, aki még hírét is csak olvasta az effajta zenének, de sosem került vele szorosabb kapcsolatba.
 
Persze az énekes hölgy kihasználva a helyzetet, finoman, de tanári módon megleckéztette kicsit a művészurat. Ugyan ez nem volt szép, de nagyon szórakoztató. Végül a hölgy annyira belejött, hogy kis időre átvette a koncert irányítását.
Szegény Bobby ez idő alatt kispados büntetését töltötte. Néha ugyan próbált bele-bele zümmögni, de aztán erről is lemondott.

A harmadik hölgy jazz énekes volt. Bevallom, ez a duó tetszett legjobban. Érett, jól képzett hang és végre Bobby is megtalálta ebben a zenei világban a helyét. Ebből a duettből hallgattam volna még szívesen.
A három fellépő vendég között mi vendégek voltunk a középpontban. Folyamatos társas zenélés volt, amolyan Bobby McFerrin módra. Tényleg élvezetes volt.

Az este meglepetése igazából nem a pódiumon, hanem a nézőtéren foglalt helyet. Nagy szerencsére a mi kis társaságunk a kellős közepén ült egy női kórusnak.
Minden Bobby McFerrin koncerten alap, hogy a nézőkkel elénekelteti az Ave Maria-t. Nos, egy kórus közepén ezt a dalt hallani, nem mindennapi élmény!!! Lúdbőr, könnyek, bátortalan hangok az elszoruló torok mélyéről. Nem vagyok szentimentális, de azt hiszem, ez volt az, amiért odavezérelt a sors a koncertre. NAGYON KÖSZÖNÖM!
 
A koncert egy óra és húsz perces volt. Volt még két fiatal énekes lány a ráadásban, akikkel a zenész eljátszogatott énekelgetve, mint mikor a gyerekek dobálják a labdát egymásnak. Amilyen szerényen jött, úgy is távozott. Semmi sztár allűr. Szerencsére Ő nem olyan.
 
Amennyiben a MÜPA adott volna otthont a koncertnek, talán sokak számára élvezhetőbben szólt volna és emelkedettebb lett volna a hangulat, bár ezzel a felvetéssel lehetne vitázni. Lehet, hogy az ő szerénységéhez jobban illett az egyszerű környezet és az alumínium szék. Azért, ha újra erre jár és ráérek, háááát…. elmegyek.