FőképAmikor először megláttam az iMDB kétszázötvenes listáját a legjobb filmekről, eldöntöttem, hogy idővel mindet meg fogom nézni. El is kezdtem fentről a listát, a Keresztapa állt (áll még ma is) az első helyen, azt már láttam, úgyhogy jöhetett a ketteske, A remény rabjai. Akkoriban már régóta nem láttam ahhoz fogható filmet, nagyon megfogott. Ott ismertem meg Frank Darabont nevét, és azt hiszem, az volt az első King-filmem is. Amikor a kezembe került A halálsoron című film doboza, és láttam, hogy egy újabb King-Darabont koprodukcióról van szó, nem tudtam szó nélkül hagyni, rohantam is a kasszához fizetni, aztán meg haza, megnézni. És ismét le voltam döbbenve, köpni-nyelni nem tudtam, Darabont ismét hozta a formáját.

A történet egy börtönben játszódik, annak is az E-épületében, ahol a hírhedt „Vén Szikra”, a villamosszék üzemel. A szárny vezetője Paul Edgecomb (Tom Hanks), segédei közt van a nagydarab Brutus ’Brutál’ Howell (David Morse), és a szadista, komplexusos Percy Wetmore (Doug Hutchison). Ebbe a környezetbe érkezik meg John Coffey (Michael Clarke Duncan), a Góliát-mérettel és gigászi izmokkal megáldott, ám mégis félénk néger elítélt. Ő is, csakúgy, mint a folyosó celláinak összes lakója, a kivégzésére vár. Ez idő tájt Paul Edgecomb súlyos húgyhólyaggyulladásban szenved, de ennek ellenére teszi a dolgát, folynak a kivégzések, az élet megy a rendes kerékvágásban. Szó szót, tett tettet, a vezetékekben szikra szikrát követ, mígnem elkövetkezik az a pillanat, amikor a legújabb elítélt, a herkulesi izmokkal megáldott fekete férfi – aki mellesleg fél a sötétben – a tettek mezejére lép, és megcsillogtatja nem egészen evilági képességét.

Aki már olvasott Kingtől bármit is, az tudhatja, hogy nem feltétlenül kell itt egy kevés ésszel, ám rengeteg erővel kivitelezett szökésre gondolni. Egyáltalán semmi ilyesmire. Egyik szereplő sem váltja meg a világot, viszont a nézők szellemi fejlődéséről annál is inkább gondoskodnak. Darabont a King műveiből megismert körülményeskedő feszültségkeltést kiválóan átültette a forgatókönyvre, illetve a vászonra. Nem hagyott akkora teret a részleteknek, mert akkor szinte végtelen hosszúságúra nyúlt volna a film, ám minden olyan mozzanat helyet kapott, ami nélkül kevesebb lenne a mozi. Igaz, az alkotás így is három órás lett, de a száznyolcvanadik perc után is azt kívánjuk, hogy jöjjön még valami, meséljen tovább az író és a rendező.

A szereplőgárda egészen kitűnő. Tom Hanks (kevés kivételtől eltekintve) nem adja nevét gyenge produkciókhoz, ez meg aztán egyáltalán nem az. Remek alakítást nyújt. David Morse is jól játssza a keménykötésű smasszert, akinek a társai a legfontosabbak. Ám a film fénypontja mégis Michael Clarke Duncan, aki John Coffey szerepében egyszerűen remekel. A karakter őszinte ártatlansága szinte a vérében van, a szöges ellentétekben gazdag karaktert teljes szívéből játssza. Nem véletlenül jelölték Oscar-díjra ezért a szerepért. A filmet ezen felül még három aranyszobrocskára is indították, legjobb film, adaptált forgatókönyv és hang kategóriákban. Ezeken felül még sok más, egyéb díjra is listázták, amelyek jelentős részét be is zsebelhette.

Eme alkotás kategóriáját talán legjobban a kisebb csoda-kifejezéssel lehetne illetni, és ezt most nem a felvétel minőségére, körülményeire (stb.) értem. Egyszerűen a tartalmát, mondanivalóját és történetét tekintve, ill. a ma forgalomban lévő filmtípus-elnevezéseket számba véve ennél jobbat nem találtam. Megtekintése melegen ajánlott bárkinek, nem csak King-, illetve Darabont rajongóknak. És így, az ajánló végén nem lehet elmenni King nagylelkűsége mellett, melynek köszönhetően a rendező potom egy dollárért jutott hozzá a megfilmesítés jogához. Ugyanez állt anno A remény rabjainál is…

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: angol (Dolby Digital)
Kép: 1.85 : 1 (16:9)
Felirat nyelv: magyar, lengyel, spanyol, héber

Extrák:
Nincs