Főkép

Hogy a szuperköltségvetésű mozicsodák korában is van remény a kevés pénzből, de annál nagyobb odaadással forgatott filmek kedvelőinek, arra remek példa az eredetileg görög származású Alexander Payne karrierje. Noha mindössze tizenegynéhány éve van a pályán, ez idő alatt sajátos hangvételű, fanyar munkáival sikerült nevet szereznie magának a szakmában – mely, ha nem is cseng úgy, hogy széleskörű népszerűséget jelentsen, az őt ismerő réteg számára igazi minőséget jelent.

Az omahai rendező egy eddig remekül bevált módszerrel dolgozik: az első nagyjátékfilmet jelentő Ez az életem! kivételével mind a szatirikus Gimiboszi, mind a melankolikus Schmidt története, mind a keserédes Kerülőutak egy-egy könyv adaptációja, s az állandó írópartnernek számító Jim Taylorral közös munka.

Jelen esetben a hosszú ideig forgatókönyvírással foglalkozó (és két teljesen ismeretlen filmet magáénak tudható) Rex Pickett önéletrajzi debütregénye szolgáltatta az alapot: a megjelenés évében, frissen adaptált kötet szerzője élete egy hullámvölgyében vetette papírra a történetet két barát közös bortúrájáról.

A film ez alapján Miles, a válása (és kiadatlan regénye) miatt megkeseredett agglegény és Jack, a nősülés előtt álló szépfiú kiruccanását meséli el. Utóbbi számára az utolsó, agglegényként eltölthető hét ürügyén kelnek útra, hogy (Miles verziójában) borral, illetve (Jack elképzelése szerint) nőkkel töltsék el az időt.

Mint már ennyiből is látszik, Payne nem a történetben látja a fantáziát. A pár mondatban elmesélhető sztori helyett sokkal inkább a karakterekre helyezi a hangsúlyt, kivált a két barát, illetve kettejük viszonya kerül középpontba.

Az iskolai tanárként, kiadatlan regényével a hóna alatt vegetáló Miles számára egyedül a borok tanulmányozása és elfogyasztása jelenti az igazi boldogságot (feltéve, ha az nem Merlot). A cinikussá lett férfi tökéletes ellenpontját jelentő Jack reklám-és tévészerepei népszerűségéből, valamint vonzó megjelenéséből élő playboy élvezi az élet majd’ minden percét, hiszen tudja, hogy kedvező adottságaival bármikor felszedhet magának valakit – és ő ennyivel is beéri. A bortúra során megismert Stephanie és Maya közül így inkább az utóbbi hangsúlyos: a Miles borimádatában rokonlélek pincérnő jelentheti a változást, egyedül a nő képes végre szeretetével helyretenni a frusztrált írójelöltet.

A Kerülőutak tehát bensőséges hangvételű, csendes, egyértelműen karakterközpontú film, mely Payne előző munkáihoz hasonlóan remek emberismeretről és kiváló jellemábrázoló készségről tanúskodik.
A kétórás játékidő alatt az utolsó rezdülésig megismerjük főhőseinket, egymáshoz, valamint a túra során felszedett barátnőkhöz fűződő viszonyukat. Ezzel együtt a fókusz Miles karakterére irányul: az alapregényben a szerző alteregójának számító figura a legösszetettebb mind közül, s számára van a legnagyobb tétje a kalandnak, pontosabban az út során kötött kapcsolatnak.

Így aligha meglepő, hogy bár csak dicsérni lehet Thomas Haden Church, Sandra Oh, s különösen Virginia Madsen árnyalt játékát, a prímet mégis Paul Giamatti viszi, aki már fizimiskáját tekintve is eleve remek választás a szerepre (lásd még a morózus figurát legerőteljesebben hozó alakítását az American Splendorban).

Az egyértelmű műfaji skatulyákat eddig következetesen elkerülő Payne ezúttal sem könnyen kategorizálható filmet készített. A rendező állandó komponistájának számító Rolfe Kent kiváló zenéjével erősített Kerülőutak egyszerre vígjáték és dráma, finom humorral és melankóliával átszőtt, keserédes – ennyiben nagyon is életszerű – mozi: a személyesebb hangvételű történetekre fogékony ínyencek számára valószínűleg megkapó élmény.