Főkép

Az Üvegtigris első része még 2001-ben igazából nem is a mozikban, inkább videón és DVD-n vált kultuszfilmmé, s került a nagy magyar valóságot roppant mulatságos formában bemutató vígjátékaink sorába (ld. még pl.: Indul a bakterház, Csapd le csacsi!, stb). A második rész viszont – ez már most látszik – már a mozikban is rég látott óriási sikert aratott.

Nem tudom, miért gondolta bárki, hogy majd az új fejezet sokban fog különbözni az elsőtől – én nehezen találnék elfogadható indokot, avagy érvet erre. Ahogy arra sem, hogy miért is ne folytatták volna?! A stáb ugyan pár ponton változott, de a lényeg, azaz a hat örök vesztes csóka, meg a hangulat semmit.

A másik, amit az általam eddig olvasott kritikák kifogásoltak, az a sztori hiánya. Hát most őszintén, a legtöbbünk élete akkora sztori?! Egy átlagember mindennapjai nem sok olyasmit szolgáltatnak, amit érdemes lenne filmre vinni, ezekre a túlkoros falusi suttyókra ez meg hatványozottan áll.


De tudják mit?! Pont ez benne a nagy csavar: hogy Rudolf Péterék karakterei mind valóságosak, és ha címlapsztorit nem is várhatunk ezektől a szerencsétlen fószerektől, mindegyiküknek ott van a valóságos története a háttérben.

Nem olyan kamu hülyeségek, mint amikkel számos délutáni beszélgetős műsorban találkozni, hanem megélt, létező életek apró tragédiái és komédiái. Azok a történetek, amikkel viszont mind rendelkezünk, ki-ki a magáéval. Lehet, hogy senki nem kérdezi meg a filmben, hogy pl. Csoki miért él még mindig az anyjával meg a macskájával, és miért lett belőle ilyen munkakerülő, Babettával vagánykodó rakás szerencsétlenség, de attól még megvan ezekre a kérdésekre is a válasz.

Ezek az arcok léteznek, talán más néven, apró különbségekkel, de élnek, álmodnak, éreznek – pont az a film szépsége, hogy erre is rávilágít. Tök mindegy, hogy vidéken vagy városban, de vannak, és nehogy azt tessék hinni, hogy azért, mert mi ülünk a mozivászon előtt, mi annyira különbözünk tőlük. (Még az sem kivétel, aki tudja, mit jelent az, hogy „Ízirájder” :-)

Eh, bocs, még a végén azt hiszik, hogy ez egy elvont művészfilm, vagy valami dokumentumfilm a rögvalóságról! Nem az, nyugi, ez egy ízig-vérig magyar vígjáték, a legjobbak közül. Mint mondottam, nagy sztori nincs, csak úgy jönnek a dolgok, Laliék meg reagálnak rá, ahogy tudnak, és közben rengeteg mulatságosat tesznek meg mondanak. Néha megfilmesített, rég közkézen forgó vicceket látunk-hallunk tőlük, meg egyéb, innen-onnan (akár az első részből) ismerős gegeket, de attól még a poénok ülnek. Nem szeretni Lalit, Gabent, Csokit, Rókát, Cingárt és Sanyit szinte annyi, mint nem szeretni a hazánkat, na persze nem ilyen politikai értelemben – az Üvegtigris politika-mentes film.

Viszont, tetszik vagy sem, a magyar valóság igen eltalált megjelenítője. Még az olyan apró dolgok is, mint hogy immáron az Animal Planetet meg a pornócsatornát fogja Lali tévéje a büfében, vagy hogy a tv2-s Svábi jön ki valami értelmetlen riportra az Iszapos tóhoz, ezek is remekül mutatják, hogy mi a helyzet idehaza. A Gesztesi Károly alakította újgazdag baromról, aki meg akarja venni az Üvegtigrist meg a tavat, lakópark építése céljából, vagy a polgármester teljesen idétlen halotti beszédéről nem is beszélve.

Nem mondom, hogy csak ez jellemző hazánkra így 2005 környékén, de ez is. Végül is a Macska-jaj kapcsán sem gondolhatta senki komolyan, hogy a jugóknál csak az megy, amit abban a filmben látott…


A film zenéjét is érdemes megemlíteni, mert a Ghymes-es Szarka Tamás témái izgalmasabbak és ideillőbbek, mint az első rész zsír profi, ám ezerszer hallott Dés-szerzeményei. Sőt, szerintem Szarka úr még vadabbra is vehette volna a dolgot, úgy Macska-jaj (vagy Kis Tehén) módra, de így is rendben van.

Az Üvegtigris 2. nagy erényei közé tartozik a remek színészi alakítások mellett a hangulat, ami annyira jellemezte az első részt is. Tulajdonképpen kissé szomorú ez a film (sírva vígad a magyar), úgy a háttérben, de amíg ki tudjuk nevetni őket, ezt a helyzetet, és magunkat, addig nem kérdéses a túlélés sem.