Főkép

Mata Hari, a szépséges kémnő szomorú történetéről mindenki hallott már az idősebb korosztályból. A holland születésű Margaretha Zelle McLeod Jáva szigetén tanulta meg a számára hírnevet hozó egzotikus táncokat, melyekkel elbűvölte kora férfiközönségét – jóllehet ehhez nagyban hozzájárulhatott ama nem mellékes körülmény, hogy szakrálisnak feltüntetett balettjeit sokszor pucéran adta elő.

Oly szépnek tartották, hogy egy legenda szerint miután kémkedésért elítélték a francia hatóságok, a kivégzőosztag legtöbb tagja nem volt képes leadni rá a halálos lövést. Hogy Mata Hari valóban kémkedett-e a német Reich számára az első világháborúban, mindmáig bizonyítatlan maradt, azt ellenben nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ő volt a média akkori képviselőinek egyik első kreálmánya, aki a „sötét csábító” lovagkorból ránk maradt sztereotípiájának modern megtestesítőjévé lett.

Ezt az ellenállhatatlan vonzerőt igyekszik érzékeltetni George Fitzmaurice filmjében a híresen szépnek tartott Greta Garbo. A legendás hősnő szerepében Garbónak olyan nagyságot kellett felülmúlnia a filmvásznon, mint a történet német némafilmváltozatának – egyben első filmes feldolgozásának – főszereplőjét, a dán Asta Nielsent.

A szintén skandináv szépség, Garbo többé-kevésbé sikeresen meg is birkózik a feladattal, bár táncleckéket felesleges lenne venni tőle – és személy szerint néha a közelképeken domináló, kiszedett szemöldökét is ijesztőnek tartom –, azt azonban elismerem, hogy mind kecsességével, mind meggyőző alakításával képes volt árnyaltan bemutatni a „hivatásától” megkövetelten érzéketlen, természetéből fakadóan azonban romantikus asszonyban egymásnak feszülő érzelmek tombolásának kívülről is érzékelhető hatásait.

Ebből is kikövetkeztethető, hogy a film középpontjában a helyzetből fakadó belső konfliktus áll, mely a klasszikus tragédiákhoz hasonlóan a nemes célért küzdő, ám jellemhibája miatt elbukni rendeltetett hős(nő) megtisztító tragédiáját tárja elénk – inkább melodrámai, mintsem hamisítatlanul tragikus formában. Ugyancsak a drámai indíttatáshoz köthető a film többi sajátossága. A színészi játékot a szavak gondos megformálása és az érzelmi formulák azonnal beazonosítható alkalmazása jellemzi. A zenét, Franz Schubert egyetlen dalától és néhány természetesen muzsikát igénylő részlettől eltekintve, teljesen száműzték a filmből, ezzel is a valósághűséget hangsúlyozva ki.

Ami mégis filmmé avatja az alkotást, az a színházban lehetetlen gyors vágások és a jelenetek közötti hirtelen átmenetek, a plánok és totálok megfontolt váltogatása, no meg a külső jelenetek beépítése. Mindez persze nem teszi különösebben egyedivé a művet, hiszen akkoriban a realizmusra törekvés a zenés filmek – egyéb művészeti formákban pedig az absztrakció – kivételével lényegében általános tendenciának számított.

Aki nem riad vissza a melodrámától, és nem feltétlenül vágyik látványos képi effektusokra, valamint a cselekményt néha elnyomó kísérőzenére, az bátran nézze meg Mata Hari, a gyönyörű kémnő szívszorító történetét, és közben kicsit a filmtörténettel kapcsolatos ismereteit is gyarapíthatja azzal, hogy megismeri, miként gondolkodtak a két világháború között az elbeszélő művészetek képviselői.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: angol (mono), spanyol (mono), német (mono)
Felirat: magyar, angol, +15
Kép: 1,33:1 (4:3)

DVD-extrák:
Előzetesek