Főkép„Minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll” – mintha ezt a közhellyé vált mondást illusztrálná a Glenn Miller életét a mozivásznon, vagyis immár a házimozi-rendszer képernyőjén megelevenítő film.

Nehogy akárcsak véletlenül is félreérthessük az üzenetet, a történet nem a kis Glenn kezdeti, botladozó lépéseit mutatja be a zenészszakma felé, hanem egy zálogos üzletben találkozhatunk először a már hivatásos muzsikussal, amint a hangszermustra mellett épp egy gyöngysort választ ki két éve nem látott kiválasztottjának.

A lányhódítás furcsamód rögtön sikerül, bár a „hősszerelmes” újfent „kis” időt hagy a kiszemelt hölgyeménynek, a bájos Helennek, hogy mérlegelje és megszokja a helyzetet.

Végül egy szöktetésszerű találkozás után sor kerül az esküvőre, de a feltörekvő zenész még sokáig nem valósítja meg régtől dédelgetett elképzelését, vagyis, hogy minden korábbitól eltérő zenekari hangzást hozzon létre.

Helen ösztönzése és takarékos életvitele – no meg egy kellemetlen, mégis szerencsés véletlen – kell ahhoz, hogy végül megszülessen a Glenn Miller-féle big band muzsika. Ám az idill, az egyre szárnyalóbb karrier nem tarthat soká.

A vakmerő hazafi önként besoroztatja magát, hogy a második világháborúban zenéjével bátoríthassa a nácizmus ellen harcoló szövetségeseket, de 1944 karácsonya előtt repülőgépe eltűnik a La Manche felett.

Ügyes rendezői húzásként, a férjét mindenben támogató, nagyszerű asszonnyal azonosulva élhetjük át a tragédiát, ami személyes felhangokkal gazdagítja az amúgy is megható, ugyanakkor kegyetlenül – és talán értelmetlenül – megtört sikertörténetet.

Habár a film kizárólag a legjobb hang kategóriában nyert Oscar-díjat, 1955-ben a Brit Filmakadémia James Stewartot a legjobb külföldi férfi alakítás, az amerikai Rendezők Céhe pedig Anthony Mannt a legjobb rendezés kategóriában jelölte díjra.

A főszereplő színészi teljesítménye, akárcsak a rendezés és a hangzás tehát tökéletesen megfelelt egy még nem akciófilmeken nevelkedett nemzedék elvárásainak és igényeinek, noha a kissé modoros beszédstílus és gesztushasználat napjainkban némileg szokatlannak tűnhet, ám semmivel sem furcsább, mint a hetvenes évek cowboy-hőseinek manírjai.

A film elsődleges érdekessége mindezek után abban rejlik, hogy az alig kilencévnyi időkülönbségnek köszönhetően több híres dzsesszzenész, többek között a legendás trombitás, Louis Armstrong, az újító szellemű dobos, Gene Krupa, a közismert musical színésznő, Frances Langford, vagy a befolyásos zenekarvezető és komponista, Ben Pollack is saját magát alakítja benne, ezzel téve különösen hitelessé a mozgóképpé átlényegített életrajzot.

No persze Glenn Miller összetéveszthetetlen, hangsúlyos klarinétszólamával egyénivé tett muzsikájáról sem feledkezhetünk meg, melyet egykor százezrek dúdoltak Amerika- és világszerte, s topogták ütemét a táncparketteken.