Főkép

Aligha akad olyan ember, aki ne hallotta volna már Al(phonse) Capone nevét. Az 1920-as évek Amerikájának emblematikus alakja a szesztilalom korszakának vezető bűnözőjeként örökre beírta magát a történelemkönyvekbe. A hivatalos dokumentációkon túl persze megihlette a regényírók, s nem különben a filmesek fantáziáját is. Ennek eredményeképpen született meg az 1987-es Aki legyőzte Al Caponét is. A rendezői székben az a Brian De Palma ült, aki korábbi filmjeivel már bebetonozta magát a filmtörténelembe. Elég, ha az egyik legsikeresebb, legtöbbre értékelt King-adaptációra, a Carrie-re, Howard Hawks gengszter-klasszikusának felújítására, A sebhelyes arcúra, vagy a Travolta főszereplésével készített Halál a hídonra gondolunk. Ő a később világszerte ismertté vált David Mamet forgatókönyvéből készített filmet a hírhedt férfi bukásáról. Az inspirációt egy, az eredeti címmel azonos néven futó TV-sorozat jelentette. Az 1959–63 között futó széria majd’ 120 epizódot ért meg, és érdekes módon egy földink, Benedek László volt az egyik rendezője.

A dátum: 1930; a helyszín: Chicago. A tíz éve bevezetett szesztilalom teljesen felforgatta, átformálta a várost: a rendfenntartó szervek bizonyos ellenjuttatások fejében átengedték a hatalmat a gengsztereknek. A szeszcsempészet virágkorát éli, s ez leginkább Al Caponénak kedvez. A gátlástalan, teljhatalmú maffiafőnök az elmúlt évek alatt sikeresen kiépítette monopóliumát, így már nincs előtte senki, a város a lába előtt hever. Ő pedig csak azt teszi, amit kell: ellátja az embereket azzal, amire szükségük van. Bár sötét üzelmei nyílt titoknak számítanak, mindenki tisztában van azzal, amit csinál, félnivalója mégsem akad. Aki szembe akarna szállni vele, ezzel az erővel akár fejbe is lőhetné magát: mindkettő öngyilkosság, csak a módszer más. A városba azonban új államügyész érkezik, aki mit sem törődve a fentiekben vázolt helyzettel, mindenáron pontot akar tenni az ügy végére – ami nála Capone sittre juttatását jelenti. Eliot Ness büszke családapa, de eleinte figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy elképzelésével könnyen véget vethet idilli életének.

Persze, egyedül nem megy alapon rájön, hogy terve kivitelezéséhez társakra van szüksége, így gyorsan összeverbuválja a bandát: hozzácsapódik Jim Malone, a veterán ír rendőr, George Stone (avagy, eredeti nevén Giuseppe Petri), a tehetséges olasz újonc, és Oscar Wallace, a mulya aktakukac. Ők négyen alkotják a „Megvesztegethetetlenek” csapatát (ahogy a film eredeti címe is utal rájuk).

 

Ahogy egy, a történelem egyik jól ismert, sokak által kedvelt korszakát feldolgozó filmtől elvárható, a készítők a maximális korhűségre törekedtek. Az egyik jelenetben például szemünk elé tárul Chicago „La Salle Street”-je, mely megannyi korabeli autójával, üzletével, járókelőivel valósággal életre kél: pillanatok alatt megteremtheti az illúziót, hogy most több, mint 70 évvel korábbi évszámot írunk. A hitelesség érdekében a Ness-t alakító Kevin Costner (akinek karakterét Mel Gibson és Harrison Ford is elutasította) konzultált az igazi Megvesztegethetetlenek négyesének egyetlen túlélőjével, Albert H. Wolff-val: ő segített a figura kidolgozásában. De az igyekezet nem csak a Farkasokkal Táncolóra volt jellemző.

Az Al Caponét alakító Robert De Niro, ha már a gengszterrel személyesen nem beszélhetett, igyekezett legalább a külsőségekben hiteles maradni: felkutatta a maffiózó szabóit, hogy azokkal tényleg olyan ruhákat szabathasson, melyeket egykori munkaadójuk viselt. Egyébként De Niro, mivel elvileg ütközött volna a forgatás egy másik filmjével, nem is volt biztos résztvevője a mozinak, s emiatt De Palma először Bob Hoskinst szerződtette. Őt persze utólag busásan kárpótolták – na ja, valahogy ellensúlyozni kellett a komoly traumát, amit a szerep elvesztése jelenthetett…

Emellett, mivel Capone nem éppen egyszálbél kinézetéről volt híres, a színésznek fel kellett szednie pár plusz kilót is: a forgatás előtt egy időre Olaszországba ment, ahol a helyi specialitások módszeres magába tömésével készült a szerepre. Igyekezet ide vagy oda, egyik színész alakítását sem díjazták. Ami mondjuk De Niro esetében meglepő is lett volna. Bármennyire is ráöntötték a szerepet, a vásznon töltött ideje csekély volt a többiekéhez képest, így lehetetlen volt igazán kibontakozni. Ellenben Sean Connery-vel, aki hazavihette az Akadémia arany szobrocskáját (Legjobb férfi főszereplő), több más szervezet kitüntetésével együtt (ennek megérdemeltségét e film kapcsán inkább ne firtassuk, de tény, hogy a jó öreg James Bond-nak már kijárt valami elismerés…). Rajta kívül egyébként jelölve volt, de nem nyert a film a Legjobb művészeti rendezés, Legjobb jelmez és a Legjobb zene kategóriájában a ’88-as Oscar-díjátadón.

Aki a történet elolvasása, a kor fenyegető hangulatának felidézése után sötét atmoszférájú, feszült filmet vár, csalódni fog: a(z egy jelenetet leszámítva) könnyed stílusban induló mozi, bár bővelkedik erőszakos jelenetekben, sokáig nehezen vehető komolyan. Ez főleg Connery és (az Oscar-t alakító) Charles Martin Smith karakterének (illetve Morricone egyébként remek, szokásához híven dallamos zenéjének) köszönhető. Mindkét figura hordoz magában annyi komikumot, hogy itt-ott akár hangulatgyilkos elemnek is minősüljenek. Bár a vége felé már nyoma sincs a megmosolyogtató jeleneteknek, egy határozottabb, szigorúbb, ellentmondást nem tűrően keményebb alaphang sokkal hatásosabb irányba terelhette volna a filmet. Mindez persze nem akadályozza meg De Palma filmjét abban, hogy jó legyen: a ’30-as évek kedvelőinek eleve örömteli látni ezt a világot, az autóival, fegyvereivel, öltözeteivel (a kitűnő operatőri munkáért De Palma állandó társa, Stephen H. Burum felel).

Akit ez mégsem ámít el, még annak is megvan a jutalma: a filmtörténet egyik legtökéletesebben összerakott akciójelenete (amit a rendező átemelt egy későbbi filmjébe, a Carlito útjába). A pályaudvar lépcsőjénél lezajló fegyverpárbaj (mely egyébként homage, azaz tiszteletadás Eizenstein 1925-ös Patyomkin páncélos című klasszikusa előtt) mind vágását, mind operatőri munkáját tekintve lélegzetelállító. Talán nem túlzás azt állítani, hogy már csak azért a pár perces jelenetsorért is érdemes megnézni a filmet. Ami eredetileg egy grandiózus hajsza lett volna egy vonat, és egy autó bevonásával, de végül anyagi okok miatt maradtak a lépcsőnél. De Palma szerint egyébként William Friedkin már úgyis leforgatta a tökéletes üldözéses jelenetet A francia kapcsolatban, s azt úgysem lehetett volna felülmúlni.

Szokatlan módon a cím már el is árulja a történet végkifejletét (legalábbis annak, aki nem ismerné a tényt, hogy Eliot Ness juttatta börtönbe Caponét), ez mégsem jelenti azt, hogy a sztori ne tartogatna a néző számára fordulatokat. Óriási meglepetésekre persze senkinek se kell számítania, de az Aki legyőzte Al Caponét célja nem is a meghökkentés. Ehelyett bemutatja egy máig nagy érdeklődés által övezett kor apró szeletét, s elmeséli a történelem egyik leghírhedtebb rosszfiújának szokatlan hanyatlását.