Vissza a jövőbe II. (DVD)

II. rész

Mint azt az első rész vége, a rendkívül izgatott Doki megjelenésével sugallta: a történet még nem ért el a finish-be. A második epizód – ha nem számítjuk Marty megérkezésének újbóli megmutatását, ezúttal Elisabeth Sue-val Jennifer szerepében – másodpercre pontosan illeszkedik elődjéhez: ott kezdődik, ahol az abbamaradt.

Miután már úgy tűnt, hogy a múltban sikeresen helyretettek mindent, s elégedetten térhettek haza, a készítők csavartak egyet a sztorin, és hőseinket újabb útra küldték – a jövőbe. Avagy, irány 2015. A Doki ugyanis rájött, hogy a McFly család jövőjét megmentendő, muszáj megakadályozniuk, hogy Marty fia részt vegyen egy szerencsétlenül végződő balhéban. Csakhogy, köszönhetően annak, hogy ifjú hősünkben felébred a vágy sorsának megváltoztatására, a történet újabb komoly fordulatot vesz: a két időutazónak ismét machinálnia kell a múltban ahhoz, hogy visszatérhessenek normális életükhöz.

Szinte kétség sem fér hozzá, hogy ez a trilógia legbonyolultabb, legösszetettebb része. Bejár minden idősíkot: múltat, jelent, jövőt, s mindezt megspékeli egy alternatív valóság szerepeltetésével. És még sok minden mással, mondaná a reklámszöveg. Ugyanis a film, sok más, kizárólag a „Dagobert-elvet” (=még több pénz!) követő folytatásokkal ellentétben nem feleslegesen hozzácsapott, üres sequel, sokkal inkább egy rendkívül átgondolt mese középső fejezete. Egy elképzelt jövővel kezdődik, mely a trilógia szellemiségéhez, könnyedségéhez méltóan nem apokalipszissal, elnyomó uralommal operál, sokkal inkább egy optimista, vicces világképet mutat be.

Zemeckisék az újabb felvonásban ismét megmutatják, milyen könnyen meg lehet venni a nézőt, ha jelenetről jelenetre különféle apróságokkal bombázzák. Gondolhatunk például a Cápa sorozat 19. részének ötletszerű felvillantására, a légdeszkára, a nosztalgiabárra, a ruhákra, de akár ott a percre pontosan működő meteorológia, vagy mondjuk a pizza-hidratáló is. Szemezgetni lehet – van miből. El sem tudom képzelni, mennyi időt tölthettek el a szkript megírásával, tekintve, hogy olyan apróságokat is elhelyeztek, melyek felidézése egy „ki tud többet a Vissza a jövőbe trilógiáról?” c. kérdőívben még a vehemensebb rajongókat is komoly agymunkára késztetné.

Ám a sztori nem fullad ki ezen a szinten: ott van maga az alternatív 1985, majd 1955 – immáron másodjára. A karakterek egyidejű szerepeltetése, mind technikailag, mind történet szinten hatalmas dobás: egyszerűen öröm nézni azokat a jeleneteket, amiket már az első részben is láttunk, mégis, most egészen más szemszögből tekintünk rájuk. Talán említeni sem kell, milyen kiváló lehetőség ez különféle helyzetkomikumok bedobására – és a készítők nem hagyták ki a ziccert. A cselekmény összetettségébe mindenképp beleszámít következetessége, a jelenetek „párhuzamos” volta: Biff beleszalad a trágyaszállító kocsiba, Marty gör/légdeszkával menekül el, vagy például az „adakozzanak az óratorony újjáépítéséhez” c. kis szösszenet. Az imént, és fentebb jelzett ötletek kijegyzetelésével nem egy oldalt lehetne megtölteni.

És, véleményem szerint a második rész legnagyobb előnye ez: nem fogy ki a szuflából. Ugyan az első epizód egyéb tényezői, mint a remek színészek – Fox óriási beleéléssel dolgozik továbbra is, akárcsak a többiek –, a profi zene, a vicces jelenetek, az időutazás – alapból megvannak, de ezek önmagukban valószínűleg a „felesleges folytatás” jelzőt aggatnák a filmre. Csakhogy az alkotók nem voltak restek összehozni egy, az első szintjét simán elérő történetet, így, a többi alkotóelem együttes erejével újabb kitűnő filmmel ajándékoztak meg minket. Ráadásul egy, önmagában az időutazás miatt helyenként igencsak bonyolult történetet igazán könnyen emészthető formában tártak elénk, amiért jár a plusz pont.