Martin Clarke: Pearl Jam

Eredeti cím: Pearl Jam & Eddie Vedder

Oldalszám: 203

Ára: 3300 Ft

 
 
 

Picit merész húzásnak tűnik a szememben a Pearl Jam-ről kiadni könyvet. Igaz, hogy a Seattle-i grunge láz idején, a ’90-es évek első felében nálunk is közkedveltek voltak, ’96-os budapesti koncertjük is jókora tömeget vonzott a BS-be, de azóta, amennyire én tudom, magyar népszerűségük jócskán megcsappant, legalábbis messze nem látok annyi Pearl Jam pólós embert, mint Nirvana pólóst.

Mindazonáltal tény, hogy az előző évtized egyik meghatározó, és mindmáig jól működő rockzenekaráról van szó, és jó, hogy lehet róluk olvasni.

 

A gazdag képanyagú könyv a kezdetektől egészen kb. 2003-ig, erősen az énekes Eddie Vedder-re koncentrálva, aki persze valóban vezéralakja nem csak a Pearl Jam-nek, de Kurt Cobain mellett az egész grunge mozgalomnak is.
 

A könyv a kezdetek előttről kezdi: a PJ zenészek korábbi zenekarairól is szót ejt, de többet foglalkozik Eddie-vel, akinek nem volt számottevő zenekari múltja, sőt, általában véve eléggé ködös a múltja: ő mondott ezt-azt, hogy milyen rossz volt neki, mások meg, akik állítólag ismerték gyerek- meg ifjúkorában, alkalmasint cáfolták mindezt.
No de az csak természetes, hogy a bulvármédia rárepült az ilyen témákra egy ilyen sikeres előadó esetében.

 

Olvashatunk arról, hogy a több mint 9 milliós eladásokat produkáló első album, a Ten milyen hihetetlen gyorsan és spontán módon állt össze, és mennyire meglepte magát a csapatot is a hirtelen jött siker.

Ez a siker, meg a grunge-láz minden érintettet megviselt, Cobain ugye főbe lőtte magát, az Alice In Chains énekesét a drogok vitték el, és így tovább – lehet azt mondani, hogy egyedül a Pearl Jam úszta meg ép ésszel, feloszlás nélkül.
A könyvből megtudhatjuk, hogyan sikerült ez nekik, és azt is, hogy azért voltak mélypontok a csapat életében, amikor nem sokon múlott, hogy befejezzék a zenekarosdit.

Különösen érdekes az a rész, melyben a legnagyobb, szinte monopóliummal bíró amerikai jegyárusító és koncertszervező céggel való küzdelmükről ír a könyv.

Vedderék, akik mindig is nagy becsben tartották rajongóikat, nekimentek ennek a mamutcégnek, hogy vegyen vissza az őrült magas jegyárakból, kezelési költségekből és hasonlókból, jó ideig bojkottálva a velük való együttműködést, ami azonban nem csak iszonyatosan sok plusz munkát, kiadást és egy végül elveszett, nagy port felvert bírósági pert jelentett nekik, de egyúttal szerintem irtózatos öngól is volt bizonyos tekintetben.

Így ugyanis olyan helyekre voltak kénytelenek koncerteket szervezni, amik sok rajongó számára nehezebben voltak megközelíthetőek, és egyáltalán, rengeteg mindent nekik kellett emiatt csinálniuk…

 

A Pearl Jam ifjúságom egyik meghatározó zenekara volt, a Ten számomra több mint nagy kedvenc, azon kevés lemez közé tartozik, amikhez annyi személyes élmény kapcsolódik, hogy valódi tartalma, mondanivalója mellékessé vált számomra.
Így azt remélhettem, hogy e könyv olvasása nosztalgikus érzéseket kelt majd bennem, ehelyett viszont azt idézte fel igazán, hogy miért is lett elegem annak idején a bandából.

Bár a mainstream médiával, a multicégekkel szembeni hozzáállásuk szimpatikus, nagyon sok olyan húzásuk volt, s főleg Veddernek, amit legalábbis többféleképp, és nem csak pozitívan tudok megítélni.
Ez a nem csinálunk klipet, nem sztárkodunk, befordulóak, művésziek és depressziósak vagyunk attitűd sokunknál, akik egykor imádtuk őket, egy ponton túl taszítóvá vált.

Most mégis kedvet kaptam arra, hogy az emiatt mellőzött albumokat előszedjem, beszerezzem, és bár továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy a legjobb lemezük a Ten, a legjobb daluk meg a Singles (Facérok) filmzenére felkerült „State of Love and Trust”, ma már minden albumukat szeretem. És ez ennek a könyvnek is köszönhető.

 

De van némi bajom is a könyvvel. Egyrészt, relatíve kevésnek érzem a konkrétan a zenéről szóló részeket, messze nem tudtam meg annyit az egyes dalokról, mint vártam.
Az sem szerencsés, hogy a könyv különféle interjúkból összeszedett részekre épül, függetlenül attól, hogy Martin Clarke maga adta a gondolati fonalat, amire felfűzte mindezt, és úgy egyébként egyben van a zöme.

Viszont hiányolom belőle a különféle projectek (Brad, Mad Season, Three Fish, stb.) illetve elődbandák (Green River, Mother Love Bone) fényképeit, lemezeit a könyv végi diszkográfiából, ahogy az albumborítókat is.
Tudom, hogy ott van mindez a neten, de akkor meg minek vegyem meg a könyvet, ha így állunk hozzá?!

Szintén hiányolom a 2003 utáni történéseket, pedig azóta két remek albumot is kiadott a csapat, és nem hiszem, hogy egy valamirevaló szerkesztő vagy fordító ne tudta volna kellő színvonalon ezt még hozzácsapni a könyv anyagához.

És akad pár hiba is, nem nagy dolgok (bár a Three Fish-t ál-keletinek nevezni oltári baromság), és a fordításban is vannak a magyarban idegenül ható dolgok, de lehet, hogy csak én vagyok túlságosan hozzászokva a Metal Hammer-féle szakzsargonhoz vagy rock szlenghez.

Ezzel együtt a csapat rajongóinak csak ajánlani tudom a könyvet.