Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Coldplay: A Head Full of Dreams (CD)

Van úgy, hogy egy szivar csak egy szivar. Egy poplemez pedig csupán egy poplemez. Nem markol és nem is fog sokat, csak feldobja a munkába buszozást, a főzést vagy kellemesen elcsilingel az autóban. Az óriási küldetéstudattal rendelkező, de sokszor inkább csak felfújt és saját nagyságukban fürdőző albumok között akár üdítő is lehetne egy ilyen szerényebb cucc, de a Coldplay (sajnos vagy nem) nem olyan zenekar, akik megelégednek azzal, hogy meghúzódjanak a háttérben. Ezért most csináltak egy nagyon hangos, nagyon színes, meglehetősen tét nélküli, de szórakoztató hetedik albumot. Ami egyébként már önmagában előrelépést jelent a számomra lelketlen(nek tűnő) Mylo Xyloto és az értelmezhetetlen Ghost Stories után.

 

A szomorkás és introspektív előző albumot követő A Head Full of Dreams valahol ott veszi fel a fonalat, ahol a Viva la Vida abbamaradt. Ez egy eléggé örvendetes lépés, mert szerintem az újkori Coldplay (kevesebb britpop és Radiohead, több aréna rock és U2) legjobb lemeze volt a VlV. Csak míg ott a lemez több érzelmi és hangulat síkon mozgott, itt valahogy olyan az ember érzése, mintha a Sziget color partyján lenne ötven percen keresztül, ahol az önfeledt eufóriát akarják letolni a torkán, ha akarja, ha nem. Nincs „Violet Hill”, nincs „Cemeteries of London”, de van Obama idézet, meg Beyoncé. Utóbbi mondjuk fantasztikus, és a vendégszereplése valahogy sokkal jobban illeszkedik is a lemezbe, mint a Mylo Xyloton Rihannáé.

 

 

Az eddigiek alapján némileg úgy tűnhet, hogy sem a Coldplayről, sem erről az albumról nem vagyok valami nagy véleménnyel, pedig ez egyáltalán nincs így. A nyilvánvaló középutassága ellenére ugyanis a Coldplay az egyik legrégebbi kedvencem, sőt, talán az egyetlen (brit)popzenekar a 2000-es évek elejéről, akiket kb. folyamatosan hallgattam a megjelenésük óta (hol van már a Keane meg a Snow Patrol?). Chris Martin még mindig egy kicsit bolondos, álmodozó szomszéd srác benyomását kelti, aki a zenéjében is annyira kedves és udvarias, hogy az szinte már banálisan szépelgőnek tűnik néha. De mégis az egészről lesüt az őszinteség, és a pár évvel ezelőtti Arénás koncert (ami egyébként az egyik legjobb koncertélményem volt, ever) után tudom, hogy ez nem póz, a srácok élőben is ilyenek. Gondolom, negyven embernek is ugyanekkora nagy gesztusokkal és hatalmas ecsetvonásokkal festett tiritarka színekkel adnák elő a számaikat, úgyhogy ezzel részemről semmi gond nincs.

 

Azzal már inkább, hogy most sem sikerült egy teljes lemeznyi jó dalt írni. Az A Head Full of Dreams marha jól indul a bombasztikus címadóval (az „óóó-zás” már itt elkezdődik, persze), amit a motorikusan életteli „Birds” követ. Harmadikként érkezik a Beyoncé-t is felvonultató „Hymn for the Weekend”, egy igazi középtempós zongorás Coldplay himnusz, amilyet a zenekar kb. a „Yes” óta nem írt. Beyoncé sincs túlságosan az előtérbe tolva, mégis nagyon sokat ad hozzá a dalhoz, ami a lemez egyik legjobbja. Abszolút dobogós még a diszkó ütemekkel operáló single, az „Adventure of a Lifetime” (az idegesítő loopolt vokál ellenére), és a „Fun”, amiben Tove Lo is vendégszerepel. Szerintem ebben a dalban egyesül legjobban a Coldplay régi és új zenei világa, amibe a svéd énekesnő hangja ráadásul olyan simán és finoman simul bele, hogy minden alkalommal beleborzongok, ha hallgatom.

 

 

Innentől viszont sajnos nagyon visszaesik a színvonal. Valahogy elfogy a szusz, és bár a további szerzeményeket is jó hallgatni, az emlékezetes pillanat már nagyon kevés. Az „Amazing Day” átlagos Coldplay ballada, és az „Up&Up” sem az a nagy ívű lezárás (inkább csak terjengős), amit várhatnánk a lemeztől. Kár, mert ha ültek volna még egy kicsit rajta, akkor talán nem lenne ennyire orr-nehéz, és a B oldalra is sikerült volna a „Fun”-hoz hasonló klasszikusokat írni. Bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy ebben a dalban is patikamérlegen vannak kimérve a kiállások és váltások, de ez már csak így van: a banda már elég régóta belőtte magának azt, hogy hol és milyen körülmények között szeretne koncertezni, és az óriási arénákba ezek a parasztvakítós együtténeklős, visszhangos-dobos eszközök kellenek, hogy szóljon szépen és lehessen topogni. Felemás tehát a végeredmény, mert míg az A Head Full of Dreams első fele tényleg klasszikus Coldplay, addig a második inkább csak „kellemes hallgatnivaló”, ami lehet, hogy a H&M-be meg a nagyobb kávéházláncokba elég, de kicsit azért még a reggeli buszozás mellé is kevés.

 

A zenekar tagjai:

Guy Berryman – basszusgitár

Jonny Buckland – elektromos gitár

Will Champion – dobok és űtőhangszerek, vokál

Chris Martin – ének, zongora, akusztikus gitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. A Head Full of Dreams

2. Birds

3. Hymn for the Weekend

4. Everglow

5. Adventure of a Lifetime

6. Fun

7. Kaleidoscope

8. Army of One / X Marks the Spot

9. Amazing Day

10. Colour Spectrum

11. Up&Up

 

Diszkográfia:

Parachutes (2000)

A Rush of Blood to the Head (2002)

X&Y (2005)

Viva la Vida or Death and All His Friends (2008)

Mylo Xyloto (2011)

Ghost Stories (2014)

A Head Full of Dreams (2015)


Kökény Pali - 2016. február 26.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!