Interjú: Grand Mexican Warlock, 2015. augusztus 28.

Vegyes érzésekkel érkeztem a Budapest Parkba. Az ország egyik élvonalbeli zenekara, a Subscribe határoztlan időre pihenőre vonul. Egy másik nagyszerű csapat, a Grand Mexican Warlock viszont továbbra is kitartóan űzi az ipart, ami igazán jó hír, a Subi miatt elszomorodott zenekedvelőknek is. Hiszen, bár hangzásban merőben különbözik a két brigád, zeneileg hasonlóan izgalmasak, sokoldalúak, és gondolkodásban sem állnak távol egymástól. Mindezen állítások megerősítést nyertek az alábbi interjúban, de volt még szó inspirációról, zenekari fejlődésről, a zeneiparról, személyes dolgokról és sok más egyébről is. Szabó László gitárossal és Nagy Dávid dobossal boncolgattuk ezeket a témákat.

 

Köszöntelek benneteket! Nagyszerű volt a koncert! Külön köszönet a „Gravity Pin” dalért, rég hallottam, örülök, hogy újra elővettétek. Hogy érzitek magatokat? Számotokra milyen volt ez a fellépés?

 

Szabó László: Köszi, örülünk, hogy tetszett. Nekünk is jó volt, bár nekem volt egy kis személyes gondom, mert koncert előtt elromlott a fuzz pedálom, de ez rajtam kívül senkit sem érdekelt. 1-2 dal után alkalmazkodtam a helyzethez, és onnantól nagyon élveztem. Bírom az ilyen nagy színpadokat, és szerencsére a Subi közönség is vette a lapot.

 

Dávid, téged most láttalak először a Grand’ dobosaként. Hogyan kerültél a zenekarba?

 

Nagy Dávid: Laci február végén felhívott, hogy ki kellene segíteni őket…

SZL: Melyik is volt az első buli? Már nem is emlékszem.

ND: Ausztriában volt két koncert, Bécs és még valami, nem tudom már melyik volt előbb, ott debütáltam.

SZL: És körülbelül egy hét alatt tanultad meg a számokat, nem?

ND: Körülbelül igen, de mindent összevetve volt az kettő is.

 

Mindezt némi átrendeződés előzte meg a banda tagságában. Lehet tudni ennek az okát?

 

SZL: Igen, lehet… Történt ugye egy doboscsere, és ezzel egy időben a másik gitárostól, Maksi Csabitól is megváltunk. Az ilyen személyi átrendeződések mindig megviselik a zenekart, mint minden szakítás, ez is roppant mélyen érinti az embert. Csabival és Page-dzsel rengeteg nagyon jó pillanatunk volt, és ennyi idő távlatából inkább ezekre emlékszem szívesen, rosszat igazán nem szeretnék róluk mondani. Viszont nem működtünk jól együtt, nem voltak meg azok a közös rezgések, amelyek egy zenekarban meg kell, hogy legyenek.

 

A mostani felállás teljesen működőképes?

 

SZL: Abszolút. A zenekar fennállása óta talán ez a mostani a legjobb időszakunk. Régebben is voltak jó periódusok, és persze eddig is előfordult, hogy élveztem egy-egy koncertet, de most olyan sima és fesztelen lett az egész. Aki ismer, tudja, hogy elég szigorúan ítélkezem saját magunk felett, de most magabiztosan ki merem jelenteni, hogy iszonyat jók vagyunk, ilyet az én számból viszonylag ritkán hallani.

ND: Abszolút azonos gondolkodású arcok vagyunk mind zeneileg, mind emberileg. Innentől fogva nincs további kérdéses pont, szinte azonnal összehangolódtunk. Egyébként tök jó érzés ez, mert Lacival ezer éve ismerjük egymást, és mindig is szimpatizáltunk egymással… Talán benne is volt a levegőben, hogy majd egyszer valami lesz, és ez lett.

SZL: Dávidot először kisegítő dobosnak hívtuk meg. Le volt szervezve ez a néhány állomásos turné, és rövid idő alatt kellett találnunk beugró arcot. Vicces, hogy eleinte fel sem hívtam, mert azt gondoltam, hogy úgy sem érne rá erre, hiszen ott a Quimby, az Óriás és egyebek. Előtte beszéltem vagy 8-10 dobossal, és senkinek nem volt jó, nem értek rá vagy nem volt kedvük ehhez. Aztán amikor már majdnem lemondtuk az egész turnét, utolsó utáni elkeseredett próbálkozás gyanánt felhívtam Dávidot, és kiderült, hogy ráér. Lenyomtuk azt a néhány bulit, és egyértelművé vált, hogy ez egy hosszabb távú dolog lesz, teljesen ráéreztünk egymásra. Javíts ki, hogyha nem így van.

ND: Pontosan így történt. (mosolyog)

 

A másodgitáros hiánya a közönség oldaláról annyira nem jelent gondot. Mi a helyzet a zenekarral?

 

SZL: Erről megoszlanak a vélemények, a zenekaron belül is. Nekem kicsit hiányzik a másik gitár, egyedül olyan elveszettnek érzem magam. (mosolyog) Jó, ez hülyeség, de tény és való, hogy az eddigi két lemezünk dalai két gitárra írodtak. Most meg kellett kötni egy olyan kompromisszumot, hogy nem minden úgy szólal meg, ahogy a lemezen, egy csomó szólam „elveszett”. Ugyanakkor, amit nyertünk vele, hogy letisztultabb, szellősebb, érthetőbb lett a zene, és a kisebb helyeken is jól meg tudunk szólalni. Igazából minél kevesebben vannak egy zenekarban, annál könnyebb az életünk. Az a cél, hogy majd előbb-utóbb trió legyünk. (nevetnek) Nem kizárt egyébként, hogy majd lesz másik gitáros, de nagyon nem mindegy, hogy ki; nekem például nem biztos hogy van türelmem megszokni megint valakinek a hülyeségeit, bőven elég a többieké meg a sajátomé. Egyetlen ember van, akit el tudok képzelni, de nem mondom meg, hogy ki az. (mosolyog)

 

Tavaly jelent meg a Hell Sweet Hell albumotok, amely személyes kedvencem a tavalyi hazai lemeztermésből. Gratulálok hozzá! Honnan jött ez a lemezcím?

 

SZL: Ez a lemezcím kérdés mindig az utolsó utáni pillanatban szokott jönni, egy darabig erőltetjük, és szörnyebbnél szörnyebb ötletek jönnek, végül beugrik valami. Ráadásul rémesek a számcímeink, és hogy még a lemez címe is rossz legyen…

ND: De hát ez k… jó cím!

SZL: Most jut eszembe! Kitaláltuk Undosszal (Bodóczy Zoltán – ének), legyen az a hagyomány, hogy minden lemezen az instrumentális szám a címadó. Az első kettőnél legalábbis így volt.

ND: Na ezt most már én is tudom.

SZL: Egyébként a lemezcím az anyag hangulatára utal. Pokoljárás, komor, sötét atmoszféra, de mégis van benne valami szívet melengető, pozitív töltet… Emellett a pokolba ugye a rosszfiúk kerülnek, sokan éppen oda vágyódnak. A poklot sokféleképpen el lehet képzelni, ahogy én képzelem, abban van valami csábító.

 

Hogyan mutatnád be a zenei evolúciótokat a kezdetektől a jelenlegi állapotig?

 

SZL: Az első lemez anyaga egy nagyon sokáig érlelt dolog volt, amelynek a jelentős része vázlatszerűen már a zenekar megalakulása előtt megvolt. Aztán jöttek a többiek, és elkezdtünk közösen dolgozni. A kezdetekben ez az egész leginkább az én agymenésem volt. Aztán ahogy telt az idő, a többiek is egyre jobban azonosultak ezzel. Napjainkban, a jelenleg is készülő új számok esetében is, mindinkább közösen rakosgatjuk össze a dolgokat. Ahogy telik az idő, úgy egyre jobban összecsiszolódunk. Sosem volt ez egy egyszemélyes dolog egyébként, és az idő múlásával egyre több dimenziójúvá, kiforrottabbá vált.

 

Laci neked, mint a fő zeneszerzőnek a bandában, kik a legfőbb inspirálóid?

 

SZL: Nem tudom, minden hat rám. Vagyis mindig más. Nagyon sokféle zenét hallgatok, nem igazán tudok egy-két előadót kiemelni hirtelen. Volt olyan időszak, amikor semmit nem hallgattam. Ez kb. két évig tartott, még az Aeons készítése előtt. Nem követtem a történéseket, az új lemezek egyáltalán nem érdekeltek. Most pedig szívom magamba a zenét, mindent. Ez egy ilyen időszak, de nem biztos, hogy mindig így marad.

 

Milyen zenék vannak hatással a Grand Mexican Warlockra?

 

SZL: Az új lemez kapcsán, amit most fogunk készíteni, azt beszéltük meg, hogy a Queens Of The Stone Age legutóbbi korongja legyen az etalon. Nyilván teljesen más lesz a miénk, de rettenetesen inspiráló, ahogy az egész meg van ragadva, amilyen szellemiséggel hozzányúlnak azokhoz a dalokhoz, ahogy egymásba ölelkeznek az apró-cseprő szólamok – valami ilyesmit szeretnénk mi is.

ND: Az utolsó Queens’ lemez számomra is etalon, a megjelenés óta már rongyosra hallgattam.

SZL: Szerintem egy mérföldkő, amelyet minden zenekedvelőnek hallania kellene. Olyan, mint mondjuk a Led Zeppelin II.

ND: Teljesen letisztult, tökéletesen egységes, a dalok mindegyike mégis más-más karaktert mutat, és azt gondolom, mindez érezhető az új Grand’ dalokban is. Számomra ilyen egy tökéletes album!

SZL: Hangsúlyozom, nem olyan zenét akarunk csinálni, mint a Queens Of The Stone Age, de a mélységet és aprólékosságot tekintve valami ilyesmit szeretnénk produkálni mi is. Meglátjuk, sikerül-e a harmadik lemezzel.

 

Ezek szerint egy határozottan rockos anyag létrehozása a cél.

 

SZL: Abszolút.

ND: Persze, hisz ez egy rock zenekar.

 

Értem, csak nekem az az érzésem, hogy a Grand Mexican Warlock zenéjében számos jazzes, blues-os elem is van. Hogyan viszonyultok a rockon kívüli műfajokhoz?

 

SZL: Igen, meg egy csomó minden más is. Ezért is nehéz hatásokról beszéni, most épp a Queens jutott eszembe, de lehet, hogy legközelebb azt mondom, hogy Nick Cave vagy Prince, Slayer vagy Bartók. És egyre inkább érvényes, hogy nálunk tényleg minden belefér. Más zenekaromnál nem tudom ezt elképzelni, hiszen az ember alapvetően szeret a sajátmaga által felállított korlátok között mozgolódni, a Grand viszont pont ezeket a korlátokat szereti felrúgni, illetve már nem is állít újabbakat. Mi már tudjuk, hogy nagyjából milyen lesz az új lemez, de az ezután következő korong, amire egy-két-három év múlva fogunk számokat írni, abban benne van, hogy teljesen másfelé haladunk tovább. Lehet, hogy akusztikus dalok lesznek, vagy elkezdünk elektronikát használni, nem tudom. Az biztos, hogy meglesz a Grand atmoszféra, amiből egyből tudni fogod, hogy ez Az.

 

Mikorra várható a harmadik lemez megjelenése?

 

SZL: Nem tudom megmondani, hogy idén lesz-e vagy jövőre, mindenesetre szeptember végén elkezdjük a felvételeket. Aztán december, január, február folyamán jelenik meg. Attól függ, mikor készülnek el a bakelit lemezek.

 

Komolyan, bakelit lemezen is megjelenik az új album?

 

SZL: Igen, az NKA-tól kaptunk pénzt rá, úgyhogy mostmár muszáj megcsinálni. (mosolyog)

ND: Analóg felvétel, szalagra rögzítés.

 

Ez remek! Az első két lemezt is kiadják majd bakeliten?

 

SZL: Sajnos az már nem fér bele.

 

Emlékszem, sokan megőrültek, hogy nekik kell bakeliten a Hell Sweet Hell.

 

SZL: Az a gond, hogy a Hell Sweet Hell ötvenvalahány perces lett, viszont egy bakeliten kb. 40-45 perc, ami még jól szól. Többet is rá lehet tenni, de akkor romlik a minősége. Úgy lehetett volna megoldani, hogy dupla bakelit készül, bónusz trackekkel, viszont kiszámoltuk, hogy az horror összegbe kerülne. Most kifejezetten szempont, hogy ne írjuk túl az anyagot, férjen szépen rá egy vinylre, azt’ jó napot.

 

 

Ekkor bejött az interjú helyiségbe Mohácsi Mátyás basszusgitáros, és nagy örömömre bekapcsolódott a beszélgetésbe.

 

A Hell Sweet Hell egyik legerősebb dalára, a „Birds In Cage”-re készült egy igen érdekes és látványos klip. Honnan jött a cselekmény és a képi világ ötlete?

 

Mohácsi Mátyás: Egy nagyon jó barátunk, aki Laci gyerekkori haverja, Somlai Tomi agyából pattant ki az alap koncepció, és abszolút ’csináld magad’ alapon raktuk össze a kisfilmet. Tonyő mellett mi voltunk az operatőrök, az összes kelléket együtt szedtük össze.

SZL: Tonyővel anno készítettünk egy klipet az Idoru [Szabó László egyik korábbi, ma már inaktív zenekara – G. V.] részére, 2006-2007 tájékán. Ő az iskolapéldája annak, hogyan kell „szarból várat” építeni, kevés pénzből, kevés eszközzel, saját erővel, rengeteg időráfordítással és végtelen kreativitással létrehozni valamit a semmiből. Mondta, hogy tetszik neki ez a dal, és felajánlotta, hogy készítene egy klipet. Rábíztunk mindent, a koncepció kapcsán is szabad kezet kapott.

MM: Az R33 padlásán, ahol sokáig próbáltunk, és ahol a zenekar gyakorlatilag kezdte a pályafutását, forgattuk le a klip nagy részét. A többit, a kinti jeleneteket egy egyhetes balatoni turné helyszínein vettük fel. Három vagy négy koncertünk volt, azokon kívül tulajdonképpen üdüléssel telt ez a hét, és Tomi ez alatt is forgatott.

 

Az előzőekben kiderült, mit jelent számotokra az igazán jó rockzene. Szerintetek mennyire működik a rock színtér itthon, illetve külföldön?

 

ND: Ez annál összetettebb kérdés, hogy két mondatban össze lehessen foglalni. Nagyon kicsi az ország és a piac is. Sajnos hiába van viszonylag sok nagyszerű zenekar. Vegyük csak a Subscribe példáját, micsoda sikereket értek el, és egyszerűen nem fér el mellettük több hasonló banda, mely teret kaphatna. Nyilván lehetne még mondani pár jobban futó “rock” zenekart, de nagyvonalakban ez a helyzet. Külföld szintén nehéz ügy, mert ott a hazaival szemben hatalmas a piac és szintén rengeteg a zenekar.

MM: A másik, ami lényeges 2015-ben, olyan zenét csinálni, amely kielégíti az igényeket. Például, ha megnézed az amerikai Youtube lejátszásokat vagy bármilyen listát, az első tíz vagy első nyolc helyen csak hip-hop előadók szerepelnek. Tehát maga a [rock] műfaj szorult teljesen háttérbe, egyrészt. Másrészt vannak egyedi, eredeti, izgalmas produkciók, ebben a műfajban is, de ehhez kell egyfajta hiper-érzékenység, hogy mi az, ami éppen kitölt egy piaci rést. Hiszen most gyakorlatilag piacról és marketingről beszélünk.

ND: Így van, és adott esetben ezt a piaci rést képes kitölteni egy vagy két zenekar. A többinek pedig nincs helye. Ezért ez egy borzalmasan nehéz dolog. De nem akarok panaszkodni erről, csinálni kell, és kész!

SZL: Az sem jelent előnyt, hogy nem vagyunk túlságosan törtető arcok.

MM: Emellett ez a rock műfaj szubkulturális mivoltából is adódik, illetve abból, hogy mi ebben a közegben szocializálódtunk, belenőttünk, és nem akarunk olyan megalkuvásokat tenni, ami a zene vagy a saját ízlésünk rovására megy. Inkább melózunk, megtaláljuk az utat, ahogy a kenyerünket megkeressük, és mellette zenélünk olyan tempóban, olyan szájízzel, olyan stílusban, ahogy nekünk tetszik. Nem feltétlen arról van szó, hogy nem törtetünk. Volt a Grand’-nek olyan két-három-négy éve, amikor nagyon sokat játszottunk, mindenhol ott voltunk, nyomultunk, mint az állat.

SZL: Mégsem vagyunk olyan simulékony arcok.

ND: Nem az van, hogy minden áron sikeresnek kell lenni.

SZL: A következő lemez szerintem még inkább ráerősít erre. Nem mintha az első két album nem ilyen lett volna...

ND: Én azt gondolom, hogy ebben a zenekarban tényleg az a helyzet, hogy nem fér bele a kalapba az, hogy csakis a siker érdekében eleget tegyünk bizonyos zenei elvárásoknak.

SZL: Nekem egyébként belefér; én egyszer majd szeretnék olyan zenekart, ahol megkötöm ezeket a kompromisszumokat, mert kíváncsi vagyok, hogy tudok-e mainstream cuccokat csinálni. A Grand viszont egy olyan kincs, amit nem szabad elrontani azzal, hogy alkalmazkodunk a piaci igényekhez. Mint ahogy nagyon sokan elhibázzák, sajnos haveri zenekarok közül is, hogy olyan kompromisszumokat kötnek, melyekkel igazából nem jutnak sokkal előbbre, viszont éppen azt nyomják el, amitől különlegesek lehetnének. Én azokat a bandákat szeretem, és tudok velük közösséget vállalni, akik hasonlóan gondolkodnak.

 

 

Ilyen például az osztrák Mother’s Cake zenekar, akikkel nemzetközi turnét bonyolítottatok le, több ízben is játszottatok velük. Milyen tapasztalatokat szereztetek?

 

SZL: A Mother’s Cake-kel igazából nem volt turné, csak néhány koncert. Ezek közül az innsbrucki kegyetlen jól sikerült, ők onnan származnak.

 

Mik a kilátások a nemzetközi koncertezéssel kapcsolatban?

 

ND: Szó van róla, tervek vannak. Jól mondom?

SZL: Biztosan lesz ilyen, de… Már úgy tekintek ezekre a külföldi megmozdulásokra, mint kikapcsolódás, kirándulás, élmények gyűjtése, egyfajta csapatépítés... Nem az van, mint 10-15 éve, amikor az Idoruval szétturnéztuk magunkat Európában és Japánban, és meg voltunk győződve róla, hogy miénk lesz a világ.

ND: Öregszünk, reálisabban látunk…

SZL: Ha bejön egy-két ilyen dolog, annak örülünk, hiszen szeretünk más helyeken járni, új embereket megismerni, tapasztalatokat gyűjteni, színpadon lenni és játszani. De nem minden áron. Pár éve még vidáman lenyomtam 2-3 hetes turnékat, mert mekkora buli már!? Ma már csak úgy indulnék útnak, ha előre tudom, hogy van értelme.

 

Milyenek a visszajelzések külföldről, a zenekarra nézve?

 

ND: Lehet, hogy most sokan megdobálnának, és persze tisztelet a kivételnek, de én azt látom, hogy bármilyen irányban lépjük át az országhatárt, az emberek sokkal nyitottabbak szinte minden tekintetben, akár az “alternatívabb” zenei irányzatokat tekintve is!

 

Korábban már érintettük a zenekar törekvéseit. Mi az, amit mindenképp szeretnétek elérni?

 

SZL: Szerintem nincs ilyen. Arra szeretnék törekedni, hogy lehetőség szerint ne fásuljunk bele, mindig olyan zenéket írjunk, amelyek újabb és újabb dimenziókat nyitnak meg. Mindig továbblépni, nem leragadni. Ha úgy tudnám meghallgatni a saját dolgainkat, mint ahogy a számomra legkedvesebb előadókat szoktam, és azt mondanám, hogy „Ez igen, ennek ott van a helye a Nagyok között!”, az biztos jó érzés lenne, de igazából utána egyből fel is tehetném magamnak a nagy kérdést, hogy „És akkor mi van?”. Szóval most már ez sem olyan cél, amit foggal-körömmel szeretnék elérni, csak van egy ilyen irányú törekvés, de nem baj, ha nem következik be, és ma már úgy gondolom, hogy ez nem is feltétlenül a boldogságom záloga.

 

Kit tudnál mondani ilyen szempontból követendő példának?

 

SZL: Sok ilyen van. Nagyon szeretem Nick Cave-et, a Refused-ot, a Faith No More-t, a QOTSA-t, a Them Crooked Vultures-t és sok mindenki mást. Ne haragudj, de ez egy elég hülye kérdés, mert most úgy tűnik, mintha csak ezek lennének, pedig van még egy csomó minden. Erről már különben is beszéltünk az interjú elején.

ND: Az ember, ha sokféle zenét hallgat, akkor mindenben – talán abban is, amit nem is annyira szeret – talál valamit, ami hatással van rá, és mindezt idővel és rengeteg zenéléssel összegyúrván, a saját dolgokat belepakolva kialakul valami új. Ezzel azt akarom mondani, hogy igazából erre a kérdésre én sem tudnék válaszolni.

SZL: Olyan mérföldkövet lerakni az asztalra, amelyekről már beszéltünk, ahhoz szerintem még minimum 4-5 év kell. Vagy 40-50. Elég nagyképűen hangzik, hogy mérföldkövet lerakni, hiszen nyilván nem fog annyi emberhez eljutni, nem fogja átírni a rocktörténelmet…

ND: Ez egy olyan dolog, amit sose tudhatsz. Lehet, hogy három év múlva csinálunk egy olyan dalt vagy lemezt, hogy mindenki összecsinálja magát. Éppen ezért nekem soha nincsenek ilyen külföldi tervek, satöbbi, mert sosem lehet tudni, hogy mikor, mit csinálsz, és mit vagy kiket érsz el, hova kerülhetsz. Ez a szép a zenélésben, és néha csak ilyen közhelyekkel lehet válaszolni. Nem tudhatod, hogy mi lesz, csinálsz valamit, ami neked nagyon bejön, és lehet, hogy imádni fogja még 50 millió ember; de lehet, hogy csak öt.

SZL: Ezért mondom, hogy tenni kell az egészre, nem szabad ezzel foglalkozni, mert aki túl sokat törődik vele, úgysem fog tudni jó zenét csinálni soha. Maximum olyat, amit sok buta ember benyel. De az nem ugyanaz.

ND: Így van, én is ezt gondolom.

 

Még a „kötelező” záró kérdés hadd tegyem fel: Mi az élet értelme?

 

ND: Nehéz ezt pontosan megválaszolni. Én egyértelműen dobosnak tartom magam, ami szerintem egy tök alázatos dolog…

SZL: Egyébként az a durva, hogy én is magam.

ND: Ohh, mik ki nem derülnek!? (mosolyog) Számomra az élet értelme, hogy olyan emberekkel zenéljek és legyek együtt, akiket szeretek, megértjük egymást, és közösen hozunk létre valami maradandót. Ez a zenei oldal, a magánéleti oldal pedig: több mint öt éve vagyunk együtt a szerelmemmel, aki immáron a menyasszonyom; közös gyermekeket és nyugodt életet tervezünk.

SZL: Nekem nem olyan rég esett le, merthogy nem sokkal ezelőtt született kölköm, és Ő lett az életem értelme. A többi innentől kezdve nem olyan fontos. Vagyis fontos, de nem lehet összehasonlítani.

 

Közben megjelent Hegyi Áron billentyűs, így neki is feltettem az ominózus kérdést.

 

Hegyi Áron: Nekem egyelőre nincs, még alakul. Erre nehéz válaszolni.

 

Felülmúlni Keith Emersont?

 

HÁ: Az jó lenne… de arról szó sincs, nem is feltétlenül cél a Grand’-ben. Gyerekkoromban szerettem, viszont ma már nem bírom meghallgatni.

SZL: Olyan ez, mint nekem az Edda. (nevetünk)

HÁ: Mondjuk annyira talán nem ciki. Régen szerettem még a Kansas-t, mint az állat. Őket sem bírom már meghallgatni. (mosolyog)

 

Nagyon köszönöm, igen tartalmas beszélgetés volt!

SZL: Mi köszönjük.

 

Fotó: Gáti Anna Zita