Interjú Deák Bill Gyulával – 2010. október

Miután egyeztettem időpontot Kőbánya blueskirályával, hogy a november 19-én tartandó nagykoncertje kapcsán szeretném őt meginterjúvolni, valami különös, eufórikus érzés kerített hatalmába, mert bár többször játszottunk együtt rendezvényeken, fesztiválokon, mégsem nyílt alkalmam soha mélyebb beszélgetésbe bonyolódni a Kapitánnyal.
 
Már előre féltem, hogy az interjú végeztével úgy ülök be az autóba, hogy mely kérdéseket felejtettem ki a beszélgetésből (mellesleg igazam lett, és tényleg elkövettem némi verbális öndorgálást a hazafelé vezető úton), de őszintén szólva a Deák rezidencián eltöltött egy és egynegyed óra annyira feltöltött érzelmekkel és energiával, hogy két napig a Hatvan csapás című lemezt hallgattam, és remélhetőleg egyszer majd megbocsátom magamnak fel nem tett kérdéseimet.
 
Kőbánya egyik nyugodt, csendes utcája, este fél hét, az őszi rozsda jellegzetes illata a levegőben. Csengetek, Bill nyit ajtót, majd a nappaliban találom magam, ahol a falon sorjáznak a különböző plakettek, kitüntetések, címek, díjak. Némi közös emlék felidézése után megnyomom azt a bizonyos piros rec gombot.
 
ekultura.hu: Annak idején, amikor elkezdtél zenélni, énekelni, milyen forrásból tudtál muzsikákat beszerezni?
Deák Bill Gyula: Köztudottan nem volt egyszerű a helyzet, hiszen nem nagyon voltak még olyan eszközök, amikkel rádióműsorokból tudtunk volna felvételeket készíteni. Nagy kincs volt a Szabad Európa és a Luxemburg rádió. Ott már leadtak olyan nyugati felvételeket, amikből tudtunk meríteni, de mivel nem tudtunk rögzíteni, hallás után kellett megjegyezni, hogy mi is történik a dalokban. A Luxon hallottam először Hendrixet, és hát végem volt egyből.
 
ekultura.hu: Jimi Hendrix mellett kik voltak még rád nagy hatással?
Deák Bill Gyula: Sokan voltak, akiknek a zenéje meghatározta az ízlésemet. A rhythm & blues műfaj szereplőit nagyon szerettem, aztán ott voltak az olyan alapvető bandák, mint például a Rolling Stones, The Animals, Beatles, Chuck Berry..., hosszú a lista. Janis Joplin dalait is imádtam.
 
ekultura.hu: Manapság már szinte elképzelhetetlen az élet mobiltelefon és internet nélkül, ahol az ember könnyedén találhat különböző fórumokon, zenei lapokon zenésztársakat. Hogyan leltél zenészekre a 60-as és a 70-es években?
Deák Bill Gyula: 1960-ban költöztünk a Pongrácz útra, és ott volt egy roma család, a Sárköziék, ahol az apuka zenész volt. Kiválóan cimbalmozott, sokat járt ki külföldre, és hozott a gyerekének egy gitárt. A srác hamar megtanult néhány akkordot, én meg elkezdtem rá énekelgetni, aminek köszönhetően nem igazán lettünk népszerűek a lépcsőházban, mert amint rázendítettünk, egyből kikiabáltak a lakásokból, hogy fejezzük be, és takarodjunk melegebb éghajlatra. Így kezdődött a karrierem.
 
ekultura.hu: Milyen dalokat játszottatok? Netán már akkor is a blues felé húzott a szíved?
Deák Bill Gyula: Nem, a blues műfaja azért nem olyan egyszerű, hogy az ember csak úgy elkezdi énekelni, arra rá kellett éreznem. Mint akármelyik másik kezdő csapat, mi is feldolgozásokkal kezdtük. Amit a rádióban hallottunk, azokat próbáltuk a lehető legjobban eljátszani a már említett csapatok, előadók közül. Eleinte inkább a rock n’ roll műfaj képviselőitől vettünk le néhány dalt, és azokat játszogattuk.
 
ekultura.hu: Mikor érintett meg a blues műfaja?
Deák Bill Gyula: Volt nekem egy nagyon jó, később nagyon híressé lett barátom, aki már nem lehet közöttünk... Őt Orszáczky Jackie-nek hívták, és miután meghallottam őt énekelni, basszusgitározni a Rákfogóban egy koncert alkalmával, egyből megfogott a blues hangulata. Olyannyira tetszett a produkció, és olyannyira profik voltak, hogy el is ment a kedvem az énekléstől, és az után a koncert után nem is gondoltam volna, hogy egyszer én is énekelhetek bluest, mert annyira magasra rakták a mércét. Mondtam is magamnak, hogy mit akarok én a mikrofon mögött, semmit nem tudok ezekhez a srácokhoz képest... Aztán az élet másképp hozta. Kialakult köztünk egy nagyon jó barátság, többször kijöttek hozzám Kőbányára, zenélgettünk, és mint utóbb kiderült, engem akartak a Rákfogó énekesévé tenni, de nem volt még elegendő önbizalmam, és mondtam nekik, hogy nem tudok én még annyit, hogy egy ilyen felkérésnek eleget tegyek. Miután Orszáczky bekerült a Syrius-ba, a barátság megmaradt, és néhány koncert alkalmával megengedték, hogy a színpadon beálljak én is énekelni, jammelni.
 
ekultura.hu: Volt valamilyen zenei előképzettséged?
Deák Bill Gyula: Nem, nem volt semmilyen.
 
ekultura.hu: Zeneiskola, énektanár?
Deák Bill Gyula: Három hónapig jártam egy tanárhoz, de ott egyfolytában azt erőltették, hogy kiváló adottságaim vannak, széles a hangterjedelmem, és ne maradjak a könnyűzenénél, legyek inkább operaénekes. Zongorázgattak nekem, mondták, hogy énekeljem utánuk a dallamokat, magyarázgatták melyik a moll-, melyik a dúr harmónia. Egy ideig csináltam, de rájöttem, hogy nekem erre nincs szükségem.
 
ekultura.hu: Volt a zenélés mellett polgári foglalkozásod?
Deák Bill Gyula: Sajnos muszáj volt dolgoznom. A helyi vasöntödében kaptam állást, a teherportán dolgoztam. Sokszor mentem úgy munkába, hogy az esti koncertek után hazaértem, kis mosdás, és már indultam is egyből.
 
ekultura.hu: Azokban az időben mennyivel volt másabb a pesti klubélet?
Deák Bill Gyula: Sokkal nagyobb és sokkal jobb volt. Hétköznap is sok volt a koncert, sőt az is gyakran előfordult, hogy egy héten háromszor vagy négyszer is játszottunk. Akkor úgy hívták ezeket a bulikat, hogy „Ötórai tea”. Komolyan!! (nevet) Ez azért volt, mert sokkal korábban léptek a zenekarok színpadra. Nem kellett várni 10-ig, 11-ig, hogy a banda kijöjjön az öltözőből. Korrekt időben vége lett a koncerteknek, mindenki haza tudott menni busszal, villamossal. Lehet, hogy manapság benne van ebben a klubok anyagi haszonra való törekvése, hogy a jelenlévő közönség minél többet fogyasszon a buli kezdetéig, de hogy pontosan miért tolódott ennyire el a koncertek kezdési időpontja, azt nem tudom neked megmondani...
 
ekultura.hu: Voltak a zenei pályafutásodban olyan események, olyan döntések, amiket utólag felülbírálsz, vagy történtek-e esetleg konkrétan olyan esetek, amiket megbántál?
Deák Bill Gyula: Nézd..., erre azt szokás válaszolni, hogy „a mai fejjel másképp csinálnám”, vagy valami hasonló hülyeséget. Persze, hogy történtek olyanok, amikből tanult az ember, amiket fiatalabb, tapasztalatlanabb ésszel másként közelítene meg, mint ahogy érett fejjel tenné. Nem mondom, hogy én mindig tökéletes voltam, nekem is vannak hibáim, de szerintem ezzel bárki így van. Ma már jobban átlátom a zene üzleti oldalát, ami szerintem nagyon fontos. Jobb, ha mindenre van rálátása az embernek, hogy pontosan mi folyik körülötte.
 
ekultura.hu: A Hobo Blues Band által lettél igazán ismert énekes. 6 év muzsikálás után léptél ki a zenekarból, aminek az okait homály fedi.
Deák Bill Gyula: Ez már lerágott csont, és azért nem is szeretnék erről beszélni, mert jóban vagyunk mind a Hoboval, mind az Egonnal (Póka Egon – basszusgitáros). Voltak anyagi problémák, emberi problémák, de ezeket utólag sikerült rendezni, és jó a kapcsolatom az ex-zenésztársaimmal.
 
ekultura.hu: A mai interjú fő apropója, hogy egy nagyszabású koncerttel ünnepeled a zenei pályafutásod elmúlt évtizedeit november 19-én. Mennyire készülsz, készültök erre a rendezvényre?
Deák Bill Gyula: Annyit tudok mondani, hogy akárcsak két éve az életmű koncerten, ez alkalommal is temérdek nótát fogunk eljátszani. A műsoridőt körülbelül 2 órányira terveztük, de ahogy ez általában lenni szokott, biztosan túl fogjuk lépni ezt az időmennyiséget. Lesznek vendégek is, hiszen az egykori zenésztársak, barátok is szerepelni fognak néhány dalban, köztük Hobo, Balázs Fecó, Póka Egon, Koltay Gergely, Hillermann Bertalan. Mindenképpen műsoron lesznek olyan számok is, amik bár részei az életművemnek, mégis ritkán fordulnak elő koncerteken. Az István, a király-ból is lesz egy dal, amit nagyon szeretek, úgyhogy be is tettem a programba.
 
ekultura.hu: Sokat próbáltok egy ilyen jelentősebb koncertre?
Deák Bill Gyula: Igen, kifejezetten sok időt vesz igénybe a felkészülés. A koncert előtti utolsó időben akár heti 3-4 próbát is beiktatunk.
 
ekultura.hu: Mi alapján szoktál összeállítani egy dalsorrendet?
Deák Bill Gyula: Fontos, hogy olyan szerzemények is előkerüljenek néha, amiket nem játszunk gyakran, ugyanakkor közönségkedvencek. Vannak például olyan darabok, amik háttérvokál hiányában nem szólalnak meg annyira jól a színpadon, de a „Titkos lány” című dalt most mindenképpen szeretném berakni a programba, amit a két gitárossal énekügyileg jól begyakorlunk előtte. Akkor ott van a „Sámándal”, aminek kirobbanó sikere volt idáig mindenhol, úgyhogy azt szintén beválogattam.
 
ekultura.hu: Milyen emlékeid vannak az István, a királyról? Lehetett már az elkészítés idején is sejteni, hogy olyan darab van készülőben, aminek akár hatalmas sikere is lehet? 
Deák Bill Gyula: Nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez a monumentális mű ekkora hatással lesz több generációra. Felkértek rá, nagyon megtetszett, úgyhogy szívesen elvállaltam. Amikor bementem a stúdióba, már felénekelte a részét a Sebestyén Márti, a Vikidál (Gyula), és őszintén megmondom, az volt az első gondolatom, hogy nagyon össze kell szednem magam. Hála a jó égnek, alaposan felkészültem, és persze az sem volt utolsó szempont, hogy a dalok is kiválóak voltak. Utólag visszagondolva én mindent megtettem, amit tudtam.
 
ekultura.hu: Tekinthetjük ezeket a zeneművészeti kalandozásokat kihívásnak?
Deák Bill Gyula: Abszolút. Akárcsak a filmbéli és színházi szerepléseimet. Rengeteg darabban játszottam: István, a király; Jézus Krisztus szupersztár; Zúgjatok harangok; Itt élned, halnod kell; János vitéz; Attila, az Isten kardja... csak hogy a legfontosabbakat említsem. De ott volt például a Kopaszkutya című film, amiben szintén kaptam szerepet.
 
ekultura.hu: Milyen emlékeid vannak ennek a kultuszfilmnek a forgatásáról?
Deák Bill Gyula: Szerettük csinálni, jó lett maga a film is, de ugye az akkori vezetés nem tűrt meg hasonló alkotásokat. Volt, hogy készítettünk egy lemezt, de az sem jelenhetett meg, mert kapásból ráfogták, hogy rendszerellenesek a szövegek... Bevitted a bizottság elé a dalaidat, és minden magyarázat nélkül kihúztak belőle sorokat, de volt, hogy az egészet visszadobták, hogy ilyet nem lehet kiadni. Ugyanez volt a helyzet a Kopaszkutyával is. Utólag jelent csak meg a filmhez készült lemez 1993-ban, és kifejezetten örülök, hogy nem veszett bele a múlt homályába.
 
ekultura.hu: Nagyon régóta vagy a pályán, átéltél korszakokat, rengeteg élményed lehet a zenélés által. Mi az, ami a mai napig hajt, és mi a túlélésed titka?
Deák Bill Gyula: Nagyon szerencsés embernek tartom magam, amiért jó hanggal vagyok megáldva. Ezt illik megbecsülni, hiszen ugyanúgy el tudom énekelni a nehezebb darabokat is, mint 20-30 évvel ezelőtt. Ami még fontos, hogy megmaradtam „embernek”, vagyis nem játszom az agyam, mint ahogy sokan teszik. Én mindig ugyanaz tudtam maradni, hiteles, és nem utolsó sorban hű önmagamhoz. Ezért szeretnek az emberek, mert ezt látják, érzik. Nekem mindegy, hogy egy kisebb blueskocsmában játszunk vagy egy csarnokban, mert minden helyen egyaránt azt nyújtom, amit elvárnak tőlem. Vannak olyan zenészek, akik erre teljesen képtelenek. Nálunk nincs kamuzás, kimegyünk, addig játszunk, amíg bírunk, még ha csorog is rólunk az izzadság. Minden egyes bulin szívemet-lelkemet adom a produkcióba.
 
ekultura.hu: Nem fárasztó a zenészlét ilyen hosszú idő után?
Deák Bill Gyula: Nem mondom, hogy nem tud kimerítő lenni a sok koncertezés, és néha már nehezebben indulok el a koncertekre, de kell csinálni, mert várnak a gyerekek, és tudom azt, hogy rengeteg jót kapok tőlük, ami újból és újból feltölt energiával.
 
ekultura.hu: Nem furcsa olyan zenésztársakkal a színpadra állni, akik jószerével a fiaid lehetnének?
Deák Bill Gyula: Tudod, az a furcsa, hogy a korombeliektől nem kaptam meg azt a tisztelet, amit ezektől a fiataloktól minden koncerten megkapok. Mindegyiküket nagyon szeretem, egytől egyig kiváló zenészek. Az Egon segítségével találtam rájuk, ugyanis mindegyikőjük a Kőbányai zeneiskolában tanult. Most lehet, hogy nevetni fogsz, de nekem nem kell adni lendületet, sőt, inkább én adok nekik és húzom fel őket magammal.
 
ekultura.hu: Általuk eljutnak hozzád újabb, modernebb muzsikák, amik formálják az ízlésedet?
Deák Bill Gyula: Van olyan, hogy hoznak nekem lemezeket, mutogatnak ezt-azt, én meg természetesen belehallgatok, amibe csak lehet. Én kifejezetten a gitárcentrikus zenékért rajongok a mai napig. Hendrix, Gary Moore, Satriani, Bonamassa... én ezeket szeretem a legjobban. A jófajta rockzene is jöhet minden mennyiségben. Motörheadet is éppúgy hallgatok, mint mondjuk Metallicát vagy AC/DC-t. Most volt nemrég a Crazy Mama-ban Jorn Landezenekarának a koncertje, és kifejezetten örültem, hogy ott tudtam lenni. Sajnos sok ilyen előadó fellépéséről csúszom le, mert sokat játszunk a zenekarral.
 
ekultura.hu: Van kedvenc énekesed?
Deák Bill Gyula: Ronnie James Dio volt a mindenem. Isten nyugosztalja...
 
ekultura.hu: A mai mp3 letöltögetős, internetes világban figyelemre méltó tény, hogy vannak előadók, akik képesek aranylemezes státuszba kerülni. Te is közéjük tartozol.
Deák Bill Gyula: Nagyon örülök neki, hogy van egy olyan réteg, aki a mai napig megtisztel azzal, hogy megveszi a lemezeimet. A jubileumi koncert DVD-m bearanyozódott, az eggyel korábban megjelent lemezem platina lett. Lényegesebben kevesebb zenei kiadvány talál ma gazdára, mint mondjuk 10-15 éve, de én hálistennek nem panaszkodhatok. Természetesen ezek az eladások nem csak és kizárólag engem igazolnak, hanem azt a sok, kiváló dalszerzőt is, akikkel dolgozom.
 
ekultura.hu: Több díjjal, kitüntetéssel ismerte el a szakma és a közönség a pályafutásodat. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Deák Bill Gyula: A néhai Pont FM rádiótól kaptam egy életműdíjat, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Kár, hogy már megszűnt az adó, mert végre volt egy olyan rádió, ahol éjjel-nappal rockzene ment. A Kőbánya díszpolgára címre is nagyon büszke vagyok. Szinte az egész életemet itt éltem le, úgyhogy nagyon jólesett, amikor tudomásomra jutott, hogy szeretnének kitüntetni. Pár évig laktam csak máshol (Újpesten), de a szívem mindig visszahúzott. Tengernyi emlék köt ide, és persze a szüleim is itt éltek, úgyhogy visszaköltöztem. Sajnos rá két évre édesanyám meghalt, akit a világon a legjobban szerettem...
 
ekultura.hu: Pár szót mondanál a gyerekkorodról?
Deák Bill Gyula: Nézd, mit is mondjak... Egy igazi rosszgyerek voltam. Nem szerettem iskolába járni, mellé annál inkább. Csórók voltunk, egy zsíroskenyér ajándék volt, karácsonyra is sokszor csak egy almát kaptunk. De mindezek ellenére úgy érzem, hogy mégis jobb világ volt, mint most. Nem volt ennyi rosszindulatú, irigy ember, és őszintén szólva a szegénység ellenére is sokkal boldogabbak voltak az emberek, mint ma.
 
ekultura.hu: A szüleid támogatták a zenei pályafutásodat?
Deák Bill Gyula: Igen, határozottan. OTP hitelre vettek nekem Regent, Vermona erősítőket, bíztattak, hogy csináljam. Anyám annyira büszke volt rám, amikor az első, sikeres fellépéseken túlvoltam, hogy ő is elkezdett járni a bulikra. Egy igazi, jókedélyű asszony volt, a közönségem is szerette őt.
 
ekultura.hu: Amennyiben jól értesültem, eleinte inkább sportkarrieről álmodoztál, mintsem zeneiről.
Deák Bill Gyula: Ez így van. Az MTK úttörő csapatában fociztam, amit nagyon imádtam, és volt hozzá tehetségem is. Sajnos az élet közbeszólt, és 11 évesen már nem volt bal lábam egy orvosi műhiba miatt... De a futball iránti rajongásom a mai napig megmaradt.
 
ekultura.hu: Az MTK-ban fociztál, mégis Fradi szurkoló lettél.
Deák Bill Gyula: Ennek az a sztorija, hogy tudomásomra jutott, hogy a Fradi híres gólkirálya, aki „Bamba” becenévre hallgatott, állítólag a nagybátyám volt. Hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudom neked megmondani, mert nem jártam utána, de emiatt kezdett el a szívem a ferencvárosi labdarúgócsapat felé húzni.
 
ekultura.hu: Az aranylemezek mellett jól láthatóan a tetoválásokat is gyűjtöd, hiszen az elmúlt években sok szép ábrával lettél gazdagabb. Mindig is szerettél volna „bőrdíszeket”?
Deák Bill Gyula: Miután kiléptem a Hobo Blues Bandből, utána készíttettem az elsőt, a jobb vállamon lévő Hendrix képet. 6 órán keresztül készült, nem mondom, hogy nem fájt. Utána jött szépen sorban a többi. Szerintem a tetoválás egy nagyon jó dolog, hatalmas kultúrája van, és nem utolsó sorban remek önkifejezési eszköz. Valaki aranyat hord, mert azzal díszíti magát, én meg dögös motívumokat, képeket varratok magamra.
 
ekultura.hu: Mit üzennél az ekultura.hu olvasóinak?
Deák Bill Gyula: Minden kedves olvasót sok szeretettel, a szívem összes melegével várok november 19-én a SYMA csarnokba! Legyünk minél többen, ünnepeljük együtt a zenét!