Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Találkozások éjszakája – Budapest Ritmo első nap, Akvárium Klub, 2018. október 5.

Csekélyke alvás után, a jól végzett munka tudatával – hiszen sikerült a rendelkezésre álló két óra alatt megírnom a csütörtöki koncertekről szóló beszámolómat –, indultam el kora délután a város közepén lévő Akvárium Klub felé. Tavaly ez ideális helyszínnek bizonyult, jól megközelíthető, közel vannak egymáshoz a helyszínek, a medence alatti kávézó pedig lehetőséget nyújt a beszélgetésre, ismerkedésre.

 

Elvégre erről szól a fesztivál, találkozzunk olyan zenékkel, melyekkel korábban nem, lássunk élőben olyan művészeket, akik egyébként nagy valószínűség szerint sosem járnának a városban. Az egyik legfurább találkozás, amit pénteken megéltem, a Tuuletar– Maija Kauhanen koncerten történt. Lelkesen tapsoltunk az első sorban, amikor megjelent mellettem egy panda maci. Plüssből és ránézésre olyan húsz centis lehetett, fehér pólót viselt, rajta egy I love XXX felirat. Szemlátomást szelfit akart, háttérben az éneklő lányokkal – ilyesmire igazán nem számítottam, de ugye pont erről szól a Ritmo, az efféle váratlan találkozásokról.

 

 

Szirtes Edina Mókus

 

Órákkal korábban, még az első fellépő előtt egy másik váratlan találkozásban volt részem, amikor két beszélgetés között Szirtes Edina Mókus bemutatta, milyen zenét játszik majd az őszi erdélyi turnéján (és gondolom az idei Womexen, ahol egy szem magyar fellépőként lesz jelen). Elsőre sokkoló volt az élmény számomra, ami aztán átcsapott lelkesedésbe és bámulatba. Nem hiszem, hogy idehaza bárki más ilyen minőségben csinálna mintavételezésekből (loop) és magyar népzenéből felépített világzenét.  Remélem, ezzel összejön egy nemzetközi turné.

 

 

 

Coladera

 

A pénteki hivatalos program ezzel a brazil-portugál-zöld-foki trióval kezdődött, akik szépséges latin kamarazenével kényeztettek. Az első három számuk igazi szamba volt, amitől automatikusan mozdul a láb, lendül a kéz. Tetszett, ahogy a számok között meséltek az együttesről, kommunikáltak a közönséggel. Érdekes volt a két, különböző irányból érkező gitáros közös játéka, és persze a változatos repertoár, amely nyugisabb tételeket is tartalmazott. Mielőtt azonban eljutottak volna a fadoig (ha egyáltalán), távoztam a következő koncertre.

 

 

 

Ladysmith Black Mambazo

 

Dél-Afrikából érkeztek Budapestre a Ladysmith Black Mambazo tagjai, hogy megmutassák, mitől olyan különlegesek. Nem attól, hogy majd hatvan éve alapította Joseph Shabalala, sokkal inkább attól, amit és ahogyan énekelnek. Első hallásra az Oroszlánkirály és a Távol Afrikától című filmek zenéje jutott az eszembe, aztán a gospel, és persze a zuluk. Ennek a kórusnak a tagjai voltak az elsők, akik a szemem láttára izzadtak le nótázás közben, ugyanis ők nem álltak mozdulatlanul, hanem jól kidolgozott koreográfia szerint mozogtak (a videón az utolsó, „Thalaza” című számot érdemes megnézni), és közben nem fogytak ki a szuflából. Az egymással feleselő ének, a különféle hangszínek összefonódása együttesen fantasztikus élményt jelentett. Azonban ez az este nem a végignézett koncertekről szólt, így menet közben távoztunk Zoli barátommal, hogy megnézzük, mi történik a kisteremben (ahova egyébként simán befér 6-700 ember).

 

 

 

RedRed & Sena Dagadu Future Afrobeat Show

 

Ahol már javában gyülekeztek a bulizni vágyó táncos lábú fiatalok (és a hozzám hasonlóan pár évvel idősebb kíváncsiak). A színpadon előbb egy, majd kettő, végül három extravagáns énekes bukkant fel, akik közül ketten, számomra érthetetlen okból, koncert közben sem vették le a hasitasijukat. Egyébként mindhárman olyan pergő nyelvvel rendelkeznek, amit bármely brooklyni MC, vagy hazai slammer megirigyelhetne.  Nekem főként Wanlov The Kubolor tetszett, aki igazi őrült fazon, és abba a csoportba tartozik, akik szerint fellépés csak mezítláb az igazi, plusz sapka, szivecskés napszemüveg és a derekára tekert nemtudommicsoda tette teljessé a megjelenését. Mozgásánál (az a moonwalk!) csak a beszélőkéje volt jobb, érzésem szerint lekörözte a többieket. A közönség megőrült tőlük, az első sorokban ment a tánc, és amikor felszólítottak bennünket, hogy ugráljunk, pogóközeli élményben volt részem. Nem vártam meg, míg elfogy a szuflám, így újfent távoztunk.

 

 

 

Sabor De Grácia

 

Első hallásra azt mondtam, hogy ez színtiszta The Gipsy Kings, amit némi vita és pár szám után módosítottam, mert a katalán cigányok (értsd: a Sabor De Grácia tagsága) sokkal inkább latin zenét játszanak, mint a határ északi oldalán élők. Mondjuk elsőre szokatlannak éreztem a billentyűs és az elektromos gitár jelenlétét – azt hiszem ez volt az első alkalom, amikor rumba alatt gitárszólót halottam, de halmazatilag nem lógtak ki az összképből. A produkció kifejezetten látványos volt, részben a két géppuskalábú hölgynek köszönhetően, akik minden alkalommal elbűvöltek (táncuk szerencsére látszik a mellékelt koncertvideón). A Sicus Carbonell énekes/gitáros által levezényelt katalán rumbafiesta itt is megmozgatta a nagyérdeműt, tapsoltunk, táncoltunk, nevettünk, egyszóval jól éreztük magunkat. A második videó valamit visszaad abból a vidámságból, energiából, amit ezen az estén megosztottak velünk. Azonban ennek sem vártam meg a végét, mert egy másik helyszínen következett az est fénypontja – legalábbis számomra.

 

 

 

 

Tuuletar & Maija Kauhanen

 

A finn Tuuletar harmadszor jár hazánkban, és másodszor lépnek fel a Ritmon. Amikor meghallottam az első szám epikus északi énekhangjait, azonnal Tarja és Nightwish jutott az eszembe. Az a cappella náluk népdalok és beatbox egyidejű előadását jelenti, és meglátásom szerint az utóbbi két évben szemlátomást sokat dolgoztak a színpadi megjelenésükön. A ruházat, kiegészítve az arcfestéssel, a robotikus és esztétikus mozgással nyilvánvalóan előrelépést jelent. Ezzel párhuzamosan zeneileg is fejlődtek, amire jó példa a Kalevalából történő felolvasás/rappelés, ami már két évvel ezelőtt is a repertoár részét képezte, de most még rátettek egy lapáttal. Nekem legjobban a finn polka klasszikus tetszett, valamint meglepődtem azon, hogy mennyire sikerült beilleszteni Maija Kauhanent az énekével és a kanteléjével együtt. A látottak alapján azt mondom, hogy a nyomukban elindult többi formációhoz képest (nők és a capella) akkora előnyük van, mint amikor a Trabant és a Ferrari versenyez egymással. Már nagyon várom a következő lemezüket, mert előre érzem, hogy az is gyönyörűséges lesz.

 

 

Miközben hazafelé buszoztam az éjszakában, Szilányi Áron (Zoord) délutáni szavain gondolkodtam, miszerint praktikus lenne, ha az ilyen fesztiválokon lenne egy olyan színpad vagy helyiség, ahol olyan meditatív, befelé figyelő, esetleg csak csendes/nyugis muzsikákat hallgatna az arra fogékony közönség. Aztán arra jutottam, hogy az erre való törekvés megvan a Ritmon, szombaton például Maija Kauhanen koncertezik a klubhelyiségben (Volt Vokál).

 


Galgóczi Tamás - 2018. október 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!