Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Grupo Mono Blanco: ¡Fandango! Sones Jarochos from Veracruz (CD)

 

70 év nem csak az emberek között tekinthető tiszteletre méltó életkornak, hanem a zeneiparban is megsüvegelendő teljesítménynek számít. Az amerikai Smithsonian Folkways gyakorlatilag ugyan csak 1987-ben jött létre, amikor a Smithsonian Intézet megvásárolta a Folkways Records & Service Co. céget. Ezt 1948-ban Moses Asch és Marian Distler alapította, kis túlzással ők tekinthetők az első világzenei kiadónak, mivel céljuk a világ hangjainak rögzítése (ez esetükben nem csupán zenét jelentett, hanem szövegeket, verseket is) és publikálása volt. Az 1987-es üzlet egyik feltétele az volt, hogy az addig megjelent összes hanganyag folyamatosan kapható legyen, függetlenül az eladási darabszámoktól. Szerencsére a Smithsonian Folkways nem elégedett meg ennyivel, hanem folytatta a munkát, és számos lemezzel gyarapította a kínálatot, törekedve az USA zenei sokszínűségének dokumentálására.

 

Legalább ennyire érdekes történet, ahogyan kormányzati elképzelésnek köszönhetően a régiós népzenéket (például a son jarochot) beemelték Mexikó hivatalos zenei kánonjába, és így országosan ismertek lettek. A huszadik század második felének változásai aztán annak rendje és módja szerint szinte teljesen eltűntették a hagyományos népzenéket. A hetvenes években a son jarocho legalább annyira kiment a divatból, mint ahogyan ez nálunk is megtörtént a társadalom átalakulásakor a hatvanas-hetvenes években. A muzsikusok letették a hangszereiket, a fiatalok inkább a popkultúrát választották és a nagyvárosokba költöztek. Azt nem mondom, hogy kizárólag Gilberto Gutiérrez Silva, illetve az általa alapított Grupo Mono Blanco együttes tudatos értékmentő tevékenységének köszönhető a son jarocho fennmaradása, ami alatt nem csupán a zenét, hanem a hozzá tartozó kultúrát is értem, de nagyon sokat tettek ennek érdekében, kezdve a hangszerkészítés és a -kezelés oktatásáért, egyáltalán a hagyományos zene népszerűsítéséért.

 

Az új lemez címe utalás azokra a táncos-zenés mulatságokra (fandango), amelyek a vidéki emberek legfontosabb társadalmi összejövetelei voltak. Ezúttal nem szeretnék egyetlen dalt és muzsikust sem kiemelni a többi közül, mert ez az album így kerek egész, ahogy van. A zene sajátos, kényelmes tempóban hömpölyög, nincsenek érzelmi hullámzások, csak táncolható ritmusok, időnként egymással feleselő énekesek, szerelmes, humoros, hétköznapi, egyszóval kellőképpen változatos szövegek. A son jarocho különlegességét részben megmagyarázza a hangszerkészlete, elvégre ritkán fordul elő, hogy a harminchúros hárfa és a quijada (ló vagy más állat álkapcsa) egymás mellé kerüljön a színpadon, és akkor még nem említettem a különféle méretű és hangú gitárokat. A ¡Fandango! egyedi muzsikát tartalmaz, amely látszólagos egyszerűségével ejti rabul a hallgatót. Zárásként egy gondolat a zenekar alapítójától, vezetőjétől: „Semmi sem olyan, mint amilyen VOLT, és nem is LESZ. Mindennek megvan a maga ideje.”

 

Kinek ajánlom: latin zenét kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Smithsonian Folkways)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/Mono-Blanco-245774408809559/

 

 

 

Newpoli: Mediterraneo (CD)

 

Nagyjából azóta tudom, hogy a hangrögzítés nem egy állandó valami, amikor első ízben szembesültem azzal, hogy a kazetta és a magnószalag egyáltalán nem képviseli a fejlődés végső határát, mert ott van még a CD, a DVD, a BR. Arról is van elképzelésem, mennyi muzsikus keresi rajongótáborát, csak életükben zenéjük nem jut el a megfelelő hallgatókhoz. Az utóbbi években minden szakmabeli azt mondja, hogy nem éri meg CD-t kiadni, mert a pénz a koncertturnékban van. Ennek dacára még mindig vannak muzsikusok, akik nem restek közösségi finanszírozási kampányt indítani, hogy a hanghordozó megjelenéséhez (és a kapcsolódó tevékenységekhez, videó, reklám, stb.) szükséges anyagiakat összekalapozzák. Ez persze nem mindenkinek sikerül maradéktalanul, de akinek mégis, annak lehetősége nyílik a nagy kiadókat megkerülve megszólalni – az persze egészen más kérdés, hogy ki és hol fogja terjeszteni ezeket a kiadványokat.

 

Azért négy lemezzel a hátuk mögött, igazán nem gondoltam, hogy az amerikai Newpoli együttes Indiegogo kampányt szervez a következő album pénzügyi hátterének biztosítása érdekében. Márpedig ez történt, és a jelek szerint elérték céljukat, hiszen október elején megjelenik a Mediterraneo. Zenéjük gyökereit nyilvánvalóan Olaszország déli részében kell keresnünk, ahol a pizzica és a tarantella honos. Ezeket az évek során idegen, elsősorban a Földközi-tenger térségéből származó hatásokkal gazdagították – legyen az hangszerelés vagy énektechnika –, izgalmas és friss muzsikát létrehozva. Mindez érzésem szerint egyáltalán nem öncélú náluk, hanem a Mediterráneum kulturális keveredését, összetartozását valósítják meg ily módon.

 

A leírtak fényében cseppet sem meglepő, hogy hangulatát és ritmusát tekintve, ez a korong alsó hangon szokatlan, a zenészek komponálás közben szemlátomást határozott elképzeléssel rendelkeztek. Érezhetően tiszteletben tartják a hagyományokat, mi több, nagyon sokat merítenek belőlük, de teljesen nyilvánvaló, hogy ebből valami újat hoznak létre, ami illik az együtteshez. Erre a legjobb példa a majd tízperces „Pizzica degli Ucci”. Elsőre nem is tudtam hova tenni a produkciót, mert muzsikájuk az elsőgenerációs, vagy az olasz égbolt alatt élő zenekarokhoz képest visszafogottnak, művészibbnek tűnt. Hiányoltam belőle azt a szenvedélyt, lobogást, ami az előbb említetteknél megvan. Ugyanakkor ez nem egy kamarazenekar szalonmuzsikája, hanem pár muzsikus hitvallása a zenéről. Amiben ha némileg visszafogottan, de megvan a latin szenvedély, politikus szövegekkel kiegészítve.  Őket is jó lenne élőben látni, mert szerintem ez a muzsika igazából koncerten mutatja meg legjobb értékeit.

 

Kinek ajánlom: Délolasz különlegesség, mindenkinek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Beartones)

Az együttes weboldala: http://www.newpolimusic.com/

 

 

 

 

BalkanBeats SoundSystem: Arigato Amigo (CD)

 

Úgy tűnik ez a hét ilyen mesélős-elmélkedős lesz. A berlini BalkanBeats SoundSystem lemeze kapcsán az kérdés merült fel bennem, hogy vajon azok az előadók/együttesek vannak többen, akik saját szerzeményeiket játsszák, vagy az a tábor, amelynek tagjai nem csinálnak mást, csak jobbára mások dalaival szórakoztatják a nagyérdeműt. Legyen szó tribute zenekarról, esküvői hakniról, vagy bármi más egyébről, nyilvánvalóan létező igényeket elégítenek ki, de az esetek többségében mindig hiányérzetem van, ha ilyen előadást hallok.

 

A kissé hosszúra nyúlt felvezetés után jöhet az eheti harmadik lemez, melynek címe Arigato Amigo arra utal, hogy a BalkanBeats SoundSystem nem egy otthonülő társaság, hanem amikor módjuk van rá, Mexikóvárostól Tokióig bejárják a nagyvilágot és koncerteznek. A zenéjük alapja egyértelműen a balkáni népzene, az ottani rezesbandák ritmusvilága és megszólalása, amit mindenféle modern stílussal tálalnak a fiataloknak, létrehozva egyfajta „elektronikus” városi népzenét. Az elektronikus jelző egyáltalán nem túlzás, hiszen a társulat egyik tagja (Robert Šoko) DJ-ként funkcionál.

 

Tizennégy dal, negyvennyolc perc – ennyi idő elegendő arra, hogy az öt idegenvezető társaságában beutazzuk zenei világukat. Van itt minden, mint a búcsúban, csak szerencsére gagyi műanyag HELYETT minőségi kézműves termékeket kapunk, amelyeken nem csak a ráfordított idő, hanem a zene szeretete is látszik, akarom mondani hallatszik. Előzetes várakozásommal ellentétben mindegyik számnak saját karaktere van, és szerintem egyaránt jól szólnak tánctermekben és koncerteken. Most sem egyszerű három számot kiemelnem, de azért a klipes „Mashallah” – amiben Sultan Tunç vendégeskedik – török esküvői muzsikát rappel és upbeattel keverő zenéje ellenállhatatlan. Hasonlóképpen remek a francia sanzonokkal kacérkodó „Paname” (harmonika is van benne), kiegészítve Mademoiselle Nine énekével, jelzésértékűen megidézi a párizsi mulatókat, csak éppen valaki orvul kiegészítette ezt a múltidézést némi elektronikával, effekttel. Kicsit kilóg az összképből a dark electro hard-core címkékkel ellátott „Tesla”, de talán éppen ezért tetszik ennyire nekem. Hallgatás közben mindig a Ramstein industrial metalja jutott az eszembe, a helyenként felbukkanó dudaszóról meg a Balkán. Egy biztos, ezt a lemezt nem elegendő egyetlen alkalommal meghallgatni, annál izgalmasabb, sokfélébb muzsikát tartalmaz. Kíváncsi vagyok, élőben mire képesek.

 

Kinek ajánlom: főként az újdonságokra, illetve a táncra vágyóknak ajánlom.

2017-ben megjelent album (BalkanBeats Records)

Az együttes weboldala: http://balkanbeats.eu/