Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Halestorm: Vicious (CD)

Bevallottan heppem – sőt, egyenesen beteges rögeszmém –, hogy olyankor szeretem/szeretném megnézni kedvenc előadóimat, amikor épp a csúcsra érnek. Persze abban is van némi igazság, hogy ezt már csak utólag lehet megállapítani, de megfelelő hangolódottsággal és érzékkel azért fel lehet ismerni, mikor következik be ez egy-egy zenész/zenekar pályafutásában, még akkor is, ha ez a kegyelmi állapot sokszor hosszabb ideig, vagy akár az egész karrierre igaz. (Előbbire jó példa lehet, mondjuk, Mike Oldfield, a Deep Purple vagy az ABBA, utóbbira pedig a Beatles.) És hogy mit akarok kihozni ebből? Leginkább azt, hogy alázatos véleményem szerint a Halestorm most jutott el erre a fokra, ahonnan már valószínűleg nincs tovább fölfelé, hacsak egy tagcsere vagy más világrengés alapvetően nem változtat a helyzeten.

 

Közben azt sem tagadom, hogy a zenekar előző két produkciója, a 2015-ös Into the Wild album és a 2017-es Reanimate 3.0: The Covers feldolgozás-EP is eléggé bejött, de ezekben még mindig nem fedeztem fel azt az átütő erőt, ami kategóriákkal a kortársak, a műfaji szcéna legtöbb más szereplője fölé emelte volna Lzzy Hale csapatát, akiket eredetileg megbízható amerikai tucatzenekarként könyveltem el, és leginkább énekes-gitáros vezérük Lindsey Stirlinggel való együttműködése változtatott a véleményemen. (És bizony azt is megfigyeltem már, hogy az áttörés után újrahallgatva egészen másként értékelem a korábbi albumokat is, ahogyan többek között a Visions of Atlantis és a Nightwish esetében is megtörtént velem, szóval már nem ódzkodom annyira a Halestorm „kezdeteitől” sem.)

 

Egy másik mániám – ezt is többször leírtam/mondtam már, és alighanem számtalanszor fogom még –, hogy a zsenialitás bizonyításához elég egyetlen lángelmére valló megnyilatkozás is. Márpedig a Vicious hetedik (habár nem József Attila-i) száma, a „Killing Ourselves to Live” pontosan ilyen: gyakorlatilag első hallásra a fülünkbe mászik, mintha korábban ezerszer hallottuk volna, mégis sikerül valamennyire eredetinek maradnia. A panelokból palota épül, megszületik egyfajta csoda. És ehhez járul még hozzá az az elementáris energia, amely általában az együttesből, Lzzyből pedig hatványozottan és hangsúlyozottan árad folyamatosan. Képtelen voltam nem tüstént megszeretni a dalt, és ami még ennél is fontosabb, a századik meghallgatásra sem vált unalmassá számomra. Mindezt úgy, hogy nem hágja át a verze-refrén-átvezetés-szóló elemekből összerakott, jól kiszámítható dalocska szabályait. De talán épp ettől annyira zseniális az egész.

 

Mielőtt rátérnék a többi szerzeményre, még meg kell említenem Lzzy fokozatos átalakulását; az aranyos, de kemény fiatal nőből ugyanis mostanra vad Joan Jett-alteregó lett, és nem csupán a megjelenést illetően, noha tagadhatatlan a külső hasonulás. Jett anno a female frontend „irányzat” egyik élharcosa – avagy előfutára? – volt (jóllehet ez nagy eséllyel nem tudatosodott benne így), aki nem átallott elektromos gitárt fogni a kezébe, és a hard rock műfaján belül megkeresni magának azt a helyet, amelyet egyedül ő tölthet be. Nem azért szerettük, mert nő és szexi, hanem azért, mert az arcunkba tolta a zenét, és képtelenség lett volna nem odalenni a legjobb dalaiért. Az „I Love Rock’n’Roll” vagy a „Crimson and Clover” sem igazán a formabontás miatt váltak slágerré, hanem mert olyan kegyetlen, elemi erő áradt belőlük, amit most a „Killing Ourselves to Live”-ben érzek, igaz, valamivel simogatóbb verzióban.

 

Ám nem akarok elfeledkezni a nyitánynak tökéletesen kiválasztott „Black Vultures”-ról sem, amiben nemcsak a gitár dörzsöl, akár egy smirgli, de a torzított ének is durván odacsap. A „Conflicted” nyomokban rap metalt tartalmaz, vagyis inkább parányit, távolról, megfoghatatlanul arra hajaz, és valahol ugyanolyan történetet mesél el, mint a „White Dress”, amelyből azt tudhatjuk meg – mintha eddig nem tudtuk volna –, hogy Lzzy, avagy a nő, akit a számban megszemélyesít, nem az a szerény, szégyenlős fehérszemély, aki habos-babos, vagy akár egyszerű fehér ruhát hord, hanem öntudatos, határozott lény, akit tisztelni érdemes (habár könnyen meglehet, hogy nehezen elviselhető). És ott van még a címadó szerzemény is: a „Vicious” talán a másik legsikerültebb darab a lemezen, amennyiben maradandót, vagy legalábbis egy feltehetően hatásos koncertdalt sikerült összehozni benne.

 

Szóval, hogy ne ragozzam tovább, számomra most jött el az a pillanat, amikor a Halestormnak koncertet kellene adnia Budapesten, hogy a csúcson láthassam őket. Főleg azok után, hogy mikor a Szigeten jártak, épp elutaztam Magyarországról, külföldre pedig a legritkább esetben utazom el azért, hogy bárkit élőben megnézzek. Ám attól tartok, ez a vágyam csupán álom marad, de adja az ég, hogy ne legyen igazam.

 

A zenekar tagjai:

Lzzy Hale – ének, gitár, zongora, szintetizátor, talk-box (“Buzz”)

Arejay Hale – dobok, ének

Joe Hottinger – szólógitár, ének, szintetizátor

Josh Smith – basszusgitár, zongora, ének, szintetizátor

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Black Vultures

2. Skulls

3. Uncomfortable

4. Buzz

5. Do Not Disturb

6. Conflicted

7. Killing Ourselves to Live

8. Heart of Novocaine

9. Painkiller

10. White Dress

11. Vicious

12. The Silence


Galamb Zoltán - 2018. szeptember 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Halestorm) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!