Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Stella Chiweshe: Kasahwa: Early Singles (CD)

 

Ismét bebizonyosodott, hogy a Glitterbeat kiadónál nem nagyon foglalkoznak az aktuális világzenei divatokkal, irányzatokkal, mennek a saját fejük után, és olyan előadókat jelentetnek meg, akiket valamiért fontosnak tartanak. Ennek az eredménye nem csupán öt egymást követő évben elnyert Womex Label Award, hanem jópár olyan korong, amelyeket hiánypótlónak, értékmegőrzőnek tartok, és amiket másnak eszébe sem jutna kiadni.

 

Ilyen album a mostani, hiszen a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben megjelent, Afrikán kívül teljesen ismeretlen kislemezeket gyűjtötték össze, amelyek egy tizenéves hölgy bemutatkozását és első lépéseit dokumentálják 1974-1983 között. Külön érdekessége a gyűjtésnek, hogy ez idő alatt lett független Zimbabwe (korábban Dél-Rodézia néven angol gyarmat). Stella Chiweshe választott hangszere a mbira, amit a helyi sona nép használ előszeretettel, és magyarul hüvelykujj zongoraként ismerünk (bár a kalimba elnevezés is előfordul). Bő negyven évvel később azt már nem tudom elképzelni, hogy ez a zene mennyire volt fontos a függetlenné vált ország lakóinak. Azt viszont igen, hogy 2018-ban milyen hatással van rám.

 

Megértem, ha valaki úgy véli, az egyszerű hangszer zeneileg kevés variációs lehetőséget biztosít. Viszont ne felejtsük el, hogy a sonák évszázadokon keresztül játszottak a náluk honos, 22-28 nyelvvel ellátott mbira dzavadzimu nevű változaton, és ennek az időnek köszönhetően jóval többre képes, mint amit feltételeznek róla. Tény, ez egy nyugis zene, hallatán senki nem kezd őrült pogózásba, viszont épp az a szép benne, hogy a hagyományokat követve visszautazunk Afrika múltjába, az elektronikus hangszerek előtti időbe, amikor a zene sokkal többet jelentett, mint puszta időtöltés egy fárasztó munkanap után. Közben azonban itt vagyunk a jelenben is, Stella Chiweshe politikus szövegei (Nhemamusasa) népe függetlenségi harcához, a gyarmati rendszerben elszenvedett mindennapi megpróbáltatásokról, szegénységről szólnak. Van bennük büszkeség, hagyomány, öntudat – pont azok az érzések, amelyekre egy addig elnyomott népnek szüksége van.

 

Kinek ajánlom: a különleges hangszerek, és Afrika zenéjét kedvelőknek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Glitterbeat)

Az együttes facebook oldala: http://www.stellachiweshe.com/

 

 

 

 

Delgrès: Mo Jodi (CD)

 

Az egyszerűség kedvéért önmagát blues triónak nevező formáció első kislemeze tavaly látott napvilágot, és akkor hetekig, vagy inkább hónapokig úgy látszott, bérelt helye van a rovatban. Aztán közbejött pár apróság, és végül nagy bánatomra az ajánló elmaradt – egészen eddig. Az apropót erre az augusztus utolsó napján, a jónevű PIAS kiadónál megjelent első nagylemezük szolgáltatja. Így utólag már cseppet sem bánom az események ilyetén alakulását, mert ez a háromnegyed órányi anyag jóval többet ad, izgalmasabb az EP-nél.

 

Azért megjegyzem, hogy a blues címke önmagában erősen félrevezető, jobban mondva leegyszerűsítése a dolgoknak, mert a Pascal Danaë énekes-gitáros, Baptiste Brondy dobos és Rafgee szuszafonos (ez a hangszer hasonlít a tubára, csak sokkal könnyebb cipelni) nem csak a deltavidék szomorú muzsikáját játssza, hanem hozza magával a karibi, kreol és afrikai örökségét. Mindezt végtelenül letisztult módon, zsigerből, ellenállhatatlanul csinálják – nem véletlenül dicsérte mindenki a tavalyi koncertjeiket. Az album egyébként tisztelgés Louis Delgrès kreol ezredes emléke előtt, aki Napóleon idején inkább a halált választotta Guadeloupe szigetén a megadás helyett, de hű maradt az elveihez (a rabszolgaság visszaállítása volt a tét).

 

Az rögtön az első nótából kiderül (Respecte Nou), hogy a trió tényleg nem kispályás, mert olyan groove árad a zenéből, amit régen hallottam „blues” lemezen. Mondjuk ez a szám inkább rockabilly, de ez mit sem von le az érdemeiből. Danaë hangja és gitározása megadja az alaphangulatot, amit csak még tüzesebbé tesz Brondy dobolása – mindezt tanítani lehet, megtanulni viszont biztosan nem, erre tényleg születni kell. Ez után következik a címadó dal, amiben ott van menetelő katonák ritmusa és a blues, meg talán egy csipetnyi rock. Danaë szólóit cseppet sem érzem feleslegesnek, pláne nem unalmasnak, és minden alkalommal még magasabb szintre pörgetik fel az adott szerzeményt. A rövid átvezetésben Lyndon Johnson elnök beszél – így módon felvezetve a „Mr. President” című számot. Helyszűke miatt nem beszélek a teljes anyagról, így kimarad a reggae ritmusra lüktető „Vivre Sur la Route”, ami egyesek szerint Beatles(!) hangulattal bír. Miként az egyetlen vendégénekes, Skye Edwards társaságában elénekelt „Séré Mwen Pli Fo”, szomorkás melankóliája, vagy a „Chak Jou Bon Die Fe” Afrikát idéző előadásmódja is többet érdemelne puszta említésnél.

 

A Mo Jodi erős bemutatkozó album, erőteljes, húzós, egyszerre tisztelgés a múlt, és kiállás a jelen mellett, pont annyi személyes szöveggel kiegészítve, amennyitől az egész hitelessé válik. A három muzsikus nagyon ráérzett arra, hogy mivel lehet elvarázsolni a hallgatókat, és ez a zenei koktél több mint bódítóan hat. Mondanom sem kell, de őket szívesen megnézném élőben.

 

Kinek ajánlom: deltavidék keveredik a karibi térséggel, New Orleans Kingstonnal – mindenkinek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Pias)

Az előadó weboldala: https://www.delgresmusic.com/

 

 

 

 

Hańba!: Hańba! (CD)

 

Azt hiszem most borul fel teljesen az időkontiniuum, ugyanis a lengyel Hańba! együttes három évvel ezelőtt, amikor megjelentette az első nagylemezét, akkor egy merész, ámde határozott mozdulattal visszaugrott az időben, és az 1930-as évek hangulatát igyekeztek visszaadni a zenében. Majd jött a második album (erről írtam két hete), ami nagyjából fél évvel később került kiadásra, és hozzávetőlegesen 1936 idejére pozícionálta magát. Ez eddig nem okoz problémát, az időzavar ott kezdődik, hogy a megszokottól eltérő irányba közlekedem, a második lemezről írtam elsőként, és másodjára az elsőről, vagyis visszafelé haladok.

 

És bizony elsőre picit furcsa volt, a jól kigondolt és megvalósított Będą bić! után hallgatni a bemutatkozó korongot. Mert ugyan a hangszerek mit sem változtak, és a punkos felfogás, ha lehet, még jobban érvényesül, a bendzsó helyettesíti a szólógitárt, a tuba meg a basszusgitárt, de valamiért úgy éreztem, nincs meg benne az a sokszínűség, ami a másikat jellemezte. Többszöri meghallgatás után aztán módosítanom kellett ezt a véleményemet, mert sokféle hatás érvényesül a zenében, csak nem annyira nyilvánvaló módon. A politikus szövegek pedig még direktebbek („Bij bolszewika”, „Niemcy się zbroją”, Żydokomuna), pedig többnyire korabeli szövegeket használnak (Jan Brzechwa, Henryk Zbierzchowski, stb.), de a jelek szerint tényleg vannak dolgok, amik nem sokat változnak hetven év alatt. Legjobban a „Cukier krzepi”, „Korporancik”, „Budżet” számok tetszettek, de gyakorlatilag az egész album remek, amolyan punkos világzene módra.

 

Kinek ajánlom: az újszerű, lendületes muzsikára kíváncsiaknak ajánlom elsősorban.

2016-ban megjelent album (Karoryfer Lecolds)

Az együttes weboldala: http://hanba1926.pl/