Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Out Of Nations: Quest (CD)

 

Előzetesen már írtam erről az „együttesről”. Az idézőjel azért helyénvaló, mert ahogy azt korábban, az előzetesen megjelent kislemezek kapcsán írtam, az Out Of Nations abban az értelemben nem tekinthető hagyományos zenekarnak, hogy igazából csak a felvételekhez toborozták össze a muzsikusokat, akik előzetesen nem látták egymást, csupán a stúdióban találkoztak egymással. Ez persze még egyáltalán nem jelent gondot – főként manapság ­– elvégre az internetnek köszönhetően személyes találkozás nélkül is létrehozható valami közös produktum.

 

Ami a globalizáció szellemében tisztelettel nyúl a hagyományok felé, miközben egyértelműen kiegészíti azt napjaink zenéivel, legyen az rock, jazz, pop és minden más, ami hamarjában eszébe jut ennek a nemzetközi társaságnak. Nekem legjobban a jazz jelenléte tűnt fel, hiszen az olyan számok, mint mondjuk a címadó szerzemény, sokkal inkább illik egy kisméretű jazzklubba, mint bármely fesztivál világzenei színpadára. Számomra meglepő módon az Out Of Nations muzsikájában a jazz egyfajta vezető szerepet tölt be. A hagyomány alatt pedig következőt kell értenünk:

„A „Fiebre” című szerzemény latinos hangulattal indít, majd a vendég Juan Ospina (M.A.K.U. Soundsystem) nyugodt énekével folytatódik, és tovább gazdagodik Charis Karantzas gitárjával. Mindez fokozódik, amikor kisebb nagyzenekar csatlakozik a társasághoz, és végre kiderül, mire képes Lety ElNaggar – ezúttal klarinéton (ami egyáltalán nem megszokott a latin zenében, de ennek ellenére ide illik). Fülbemászó dallam, lágy, helyenként nagyívű zene, életteli kompozíció, tehetséges és alázatos zenészek – sorban egymás után ezek jutottak eszembe a zenéről hallgatás közben.”

 

Kedvenceim közé tartozik – a kislemezes slágereken kívül – a „Feluka”, amelyben az egyiptomi Islam Chipsy billentyűzik vendégként, aki saját együttesével az arab esküvői zenét (Dabke) keveri elektronikával. Ezt egészíti ki az OON a maga jazzes hozzáállásával, és ettől valami nagyon különleges jön létre, amiben minden apró részlet a helyén van. Úgy vélem a berlini székhelyű formáció ígéretes úton indult el, és ugyan azt nem hiszem, hogy belátható időn belül létrejön egy nemzetek feletti világ, a különféle zenei kultúrák felfedezése már elkezdődött.

 

Kinek ajánlom: arab és jazz keveredik ebben a zenében, elsősorban jazzkedvelőknek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Riverboat Records)

Az együttes weboldala: https://www.outofnations.com/

 

 

 

 

Kumbia Boruka: La Vida se vive (CD)

 

Cumbiából sosem elég – tartja a mondás, és ennek megfelelően kellő kíváncsisággal indítottam el a jelenleg Lyonban székelő együttes tavalyi lemezét. Jut eszembe, az másnak is feltűnt, hogy az idei Szigeten a két tangóban utazó zenekaron kívül más latin formáció nem lépett fel a Világzenei színpadon? Ez a pár nap cumbiát nyomokban sem tartalmazott! Marton László Távolodónak ezt most elnézem, mert az Ifriqiyya Electrique már régóta szerepelt a zenei bakancslistámon (plusz Hartyga, Canzoniere Grecanico Salentino, Mascarimiri és Baba Zula), de jövőre azért jó lenne cumba, meg mariachi, meg…

 

Kívánságlista készítés helyett azt hiszem ideje visszatérnem eheti második lemezemhez, ami ha úgy veszem, akkor azt a világzenei vonalat erősíti, miszerint ne hanyagoljuk el a hagyományokat, a hatvanas évek zenéit, ami eben az esetben cumbiát és chichát jelent – csupa olyan muzsikát, ami nélkül tényleg szürkébb lenne a világ. Mindezt modernizáljuk picit, de az elektronikus zenéket azért ne keverjük bele, az elektromos gitár pont elég gesztus a haladást éltetőknek. Ha ez megvan, akkor már csak egy jó ötlet kell, amivel egyénivé tesszük magunkat – ez járhatott a Mexikóban felnőtt zenekarvezető/alapító Hernan Cortés, valamint társa Bob Sikou (eredeti nevén Boris Curien) fejében, és közösen azt találták ki, hogy a kolumbiai cumbiát, meg mindazt, ami ebből kialakult Latin-Amerikában, azt összehozzák a Jamaicából érkező reggae-vel. Hasonlót már hallottam korábban, amikor Kuba találkozott Jamaicával (erről itt írtam: Havana Meets Kingston), és az nem volt rossz, szóval még egy ok, amiért muszáj volt meghallgatnom a Kumbia Boruka albumát.

 

Amitől pontosan azt kaptam, amit vártam, talán egy picit többet. Kimérten, ámde ellenállhatatlanul hömpölygő cumbiát, a maga nyugodt lüktetésével, táncra, mozgásra késztető erejével. Aztán tényleg megcsinálták, hogy erre az alapra rápakolták a reggae-t, és ez működik így együtt, sőt még jobb, mint külön-külön. Példaként a „Ven Aquí” számot említem, ebben mindkét fél egyaránt jelen van, erősíti egymást, és olyan húzással bír, hogy muszáj ritmusra mozdulni. Ami pedig „csak” cumbia, az egyszerűen ellenállhatatlan – aki kételkedik, az nézze meg a második videót, ezen az együttes élőben játssza az album első nótáját (Cumbia del Amor) – és ennyi, ebben minden benne van, amit a cumbiához társítok. Vagyis vidámság, lüktetés, latin életszeretet és persze fiesta hangulat. Remélem egyszer őket is látom majd élőben, mert ez a muzsika van annyira jó, hogy szeretném a színpad előtt lengetni a kendőmet.

 

Kinek ajánlom: cumbia és reggae együtt – a latin zenét kedvelőknek kötelező.

2017-ben megjelent album (KB Music/Boa Viagem Music/Dibyz Music)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/lakumbiaboruka/

 

>

 

 

 

Whiskey Shivers: Some Part of Something (CD)

 

Teljesen a véletlen számlájára írom, hogy a következő albumon szintén tavaly jelent meg. Egyszerűen túl sok világzene jelenik meg manapság, és ennek köszönhetően néha jelentős lemaradással tudom csak meghallgatni azokat a lemezeket, amelyek érdekesnek ígérkeznek, és még több idő, mire sor kerül a tényleges ajánlásra. De ez nem a panaszkodás helye, hanem az örömködésé, mivel a texasi Whiskey Shivers olyan zenét játszik, amitől önkéntelenül mosolyra húzódik a száj, és bólogat a fej.

 

Önmagukat a sokatmondó trashgrass címke alá sorolják be, ami gyakorlatilag bluegrass, country és folk egyvelegét takarja, némi punkos beütéssel. Számomra ez a párosítás alapban eredetiséget és vidámságot sugall, amire csak ráerősítenek az elborult videók (mondjuk nem láttam minden klipet tőlük), amelyek a morbid és a fura kategóriába tartoznak, és vajmi kevés esélyt látok arra, hogy főidőben sugározza a királyi tévé. De szerintem ez sosem szerepelt a célok között, már csak azért sem, mert ha úgy látják jónak, akkor nagyon szókimondó szövegeket írnak. Lásd a 11. nótát, amely a balladaszerű zene ellenére nem éppen szerelmes mondanivalóval bír.

 

A Some Part of Something már a negyedik korong tőlük, és rövidsége ellenére (csupán 38 perc hosszú), egyáltalán nincs hiányérzetem. Sőt, az olyan meglepetések, mint a The Cure időtlen slágerének (Friday I’`m In Love) adaptálása, amely egyszerre tisztelgés és fricska, elvégre mi sem áll messzebb az eredetitől, mint az a féktelen jókedv, ami a country-verzióból árad. Aztán van itt bluegrass és blues keverék (Cluck Ol ’Hen), aminek a videójára szívesen rátenném a 18-as karikát. A nyugisabb tételek közé tartozik a „Liquor, Beer, Wine & Ice”, amitől ismét megjött a kedvem, hogy angolul tanuljak, és megértsem, mi történik a hátsó tornácon. A punkos vonulatot képviseli a „No Pity in the Rose City” című dal, tempóváltással, bendzsózással, és olyan énekkel, amelyik bármely hetvenes évekbeli angol punkbandájában megállná a helyét. Nem folytatom, mert mindegyik szám gyöngyszem a maga nemében, képviselve azt a fajta technikai tudással párosuló tiszteletlenséget, aminek a célja pusztán a szórakozva szórakoztatás – nem csoda, hogy az USA-ban egyaránt tetszik a hallgatóknak és a kritikusoknak. Csak azt sajnálom, hogy az augusztusi európai turnéjuknak nincs magyar állomása. Talán majd jövőre.

 

Kinek ajánlom: punkos felfogásban előadott bluegrass és country – elsősorban a lendületes muzsikát kedvelőknek ajánlom.

2017-ben megjelent album (DevilDuck Records)

Az együttes weboldala: https://www.whiskeyshivers.com/