Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Elena Ledda: Làntias (CD)

 

Emlékeim szerint még nem fordult elő, hogy olyan énekesnő lemezéről írjak, aki a klasszikus opera felől érkezett a világzenébe. A Szardínia szigetéről származó Elena Ledda mezzoszoprán hangja miatt eredetileg operaénekesnőnek készült, de aztán mégis inkább a népzenét választotta, majd évek során, a különféle együttműködésnek köszönhetően mára eljutott a világzenéig. Alapvetően a szárd hagyományok köszönnek vissza ezekből a dalokból, de mivel a sziget sokféle kultúrának ad otthont, ez a sokszínűség teszi igazán különlegessé a lemezt.

 

Ami rögtön megnyilvánul abban, hogy szárd, valamint olasz és spanyol nyelvűek a dalszövegek (a bookletben minden angolul is megtalálható), aztán majd minden számban legalább egy vendég közreműködik, és persze maga a muzsika sem egysíkú. Ami meglepett, hogy Elena Ledda hangját nem keverték a hangszerek fölé, évekig érlelt csapatjátékról van szó, aminek eredményeként az albumot végül három hónap alatt rögzítettek a stúdióban.

 

Az eddig leírtak alapján bármi lehetne a zene (például folk), mi több, igazából Ledda hangja egyedül elviszi a produkciót az ajánlott hallgatnivaló kategóriába. Részben a dalok többségét jegyző Mauro Palmas, valamint a vendégmuzsikusok miatt került nálam a világzenék közé. Ott van például a „De Arrùbiu”, amiben Enzo Avitabile énekel és szaxofonozik, és ad némi jazzes felhangot az alapban kimért, lassan vonuló tempónak. Finom, ismétlődő dallamrészek, visszafogott szomorúság keveredik benne a világ bánatával. Ezt oldja a következő és egyben címadó tétel (Làntias), amiben ott van a remény a gyógyulásra, és egy kis optimista életöröm, Gabriele Mirabassi klarinétjában, Luigi Lai launeddas (ez egy jellegzetes, szardíniai háromágú fúvóshangszer) hangjában. Legjobban a klipes dal (Nora) tetszik, a helyenként görögös dallamaival, régmúlt hagyományokat megőrző hangulatával – aminek látszólag ellentmond, hogy gitár és klarinét is megszólal benne –, s nem utolsó gyönyörű kórusával.

 

Időtlen hangulatával, Elena Ledda természetes, érzelmekben gazdag, tiszta énekével, változatos zenéjével a „Làntias” album a szövegek, az üzenet megértése nélkül is teljes élményt ad, egy pillanatfelvételt korunk ellentmondásairól, az életről.

 

Kinek ajánlom: a tiszta női ének és a szárd/olasz zene kedvelőinek.

2018-ban megjelent album (S’Ard Music).

Az énekesnő facebook oldala: https://www.facebook.com/elenaleddaofficial/

 

 

 

Čankišou: Supay (CD)

 

Ismét rá kellett jönnöm, hogy komoly lemaradásban vagyok a hazánkba látogató külföldi világzenét játszó együttesek terén, különféle okok miatt a legtöbb fellépésről rendre lemaradok. Nincs ez másként a cseh Čankišou esetében sem, akik utoljára tavaly jártak nálunk, de kis túlzással majd minden évben ellátogattak hozzánk. A mostani rácsodálkozásom a véletlen műve, mivel a CD-s polcról nem várt módon előkerült a 2015-ös lemezük promó verziója.

 

A társulatról azt hiszem mindent elmond, hogy 1999 karácsonyán alapították rockzenészek, és nevük a középkorban élt füllentő hajlamokkal megáldott John Mandevill utazó által kitalált népcsoportra, az egylábú Čankikra utal. Ez már a hatodik lemezük, amelyen ezekkel a szerzetekkel foglalkoznak, de a dalszövegek értelmezésével nem érdemes kísérletezni, mert az bizony Čanki nyelven történik. Ennek tudatában nyugodtan a muzsikára koncentráltam, valamint Supay – az inka halálisten és egyben az alvilág ura, akit a spanyol hódítás után a keresztény ördöggel azonosítottak –, szóval eme gonosz entitás elleni zenei küzdelemre.

 

A Čankišou muzsikája egyértelműen rockzene, ez meghatározó az album minden számában, igazán érdekessé attól válik, ahogyan ezt a szilárd alapot megfűszerezik világzenével, amit részben a morva népzenéből emeltek át, illetve mindazokból a hatásokból, amelyeket fellépéseik alkalmával távoli tájakon hallottak. Amerikát és a bluest idézi a „Korobori”, amely gitár és didgeridoo hangjával indít, majd belép a többi hangszer, és picit felpörgetik a lassú tempót, de azonmód vissza is lassulnak, hogy aztán újra ráerősítsenek. Ezen még a félidőben belépő szájharmonika sem változtat, de a bendzsó megszólalása után minden megváltozik, és erőteljes rezes hangzással ér véget ez a tempójában és hangszerelésében lüktető szerzemény. Karel Heřman éneke elég jellegzetes, és a „Nasaparé” kellő teret biztosít számára, hogy megmutassa mire képes, mondjuk ehhez kellő segítséget jelent a vendégként segédkező Anna Laborová hangja – és az a kissé arabos dallam, amire az egész dalt felépítik. Harmadik kedvencként a fúvósok miatt picit ska (valamint funky és jazz) felhangokkal bíró „Nomadisavej”-t említem – mert többek között jó példa, hogy a Čankišou zenéje bizony táncra késztet, miközben a tempó és hangulatváltás miatt a közepe elszállós lett. Egy biztos, a képzett muzsikusok, a rengeteg hangszer (legalább húszat számoltam össze), a jó érzékkel kevert különféle stílusok, és nem utolsó sorban a rengeteg pozitív energiának köszönhetően a Supay élvezetes album lett, amit időről-időre meghallgathatunk feltöltődés céljából.

 

Kinek ajánlom: rock és világzene szerencsés egymásra találása.

2015-ban megjelent album (Indies Scope)

Az együttes weboldala: http://www.cankisou.cz/en/

 

 

 

 

Nordic Notes 100 – Great Tunes From Scandinavia (CD)

 

A Nordic Notes kiadót még 2005-ben alapította Christian Pliefke, aki akkoriban valami újra vágyott. Azon kívül, hogy északi lemezeket akar kiadni, szerintem még nem volt teljesen kiforrott elképzelése, vagy ha igen, akkor az menet közben megváltozott, mivel induláskor még nem a világzenére helyezte a hangsúlyt. Aztán apránként megismerte Skandinávia és a Baltikum változatos nép- és világzenéjét, így ettől kezdve nem volt megállás, manapság már kis túlzással megkerülhetetlen német nyelvterületen, ha valaki a világ ezen részének a világzenéjére kíváncsi.

 

Érdekes, hogy a jubileumi, sorrendben századik, egyben duplalemezes CD-hez mellékelt füzetben szerepel az eddig megjelent összes lemez előadója és címe, a válogatás azonban gyakorlatilag csak az utolsó pár évre koncentrál, a 2005-ös év környékéről egyetlen felvételt sem találunk. Ennek két oka lehet szerintem: gondolom a korai évek kiadási jogai lejártak, és ezért inkább az volt a cél, hogy bemutassák, most milyen trendek, előadók képviselik az északi kínálat legjavát. Ez utóbbi elképzelést maximálisan támogatom, mert szerintem Magyarországon pár kivételtől eltekintve, keveset tudunk az itteni felhozatalról.

 

Az meg külön öröm számomra, hogy a sok ismeretlen előadó/együttes között látok/hallok pár ismerős nevet, akiknek már írtam a lemezéről. Ettől függetlenül jó volt belefeledkezni a Tuuletar, Okra Playground, Arvvas, Trad. Attack!, Vassvik vagy éppen a Vilma Timonen Quartet zenéjébe, és akkor még nem szóltam Anne-Mari Kivimäkiról, aki rekorderként három formációjával is jelen van. Éppen ezért arra gondoltam, hogy inkább azokat a számokat említem, amelyeket korábban még sosem hallottam, de a többinél jobban tetszenek. Elsőként a finn Eläkeläiset sajátos tangóját (humppa) említem, a harmonika, a vidáman vicces zene és a kórusok miatt. Azt hiszem az utolsó lemezüket – Humppa of Finland – meg kell majd hallgassam. A norvég Elin Kåven hangjával, a kissé szomorkás hangulatával fogott meg. A második CD szintén tartogat meglepetést, hiszen a Duo Malva & Priks folkrockja (Must Naine), amiből hiányzik az elektromos gitár, elég fura valami. Mindezeken felül Puhti ismét magával ragadott (Ei Meillaeolehaetaeae) a maga harmonika-ének párosításával, mert ugyan a hangszerelés minimalista, de hatását tekintve ez ellenállhatatlan muzsika.

 

Kinek ajánlom: alapos áttekintés a kortárs skandináv és balti világzenéről, ezért nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek.

A 2017-ben megjelent album (Nordic Notes).

A kiadó weboldala: http://nordic-notes.de/