Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon. 

 

 

 

 

Cesaria Evora: Carnaval de Mindelo (EP)

 

Álmomban sem gondoltam arra, hogy évekkel a halála után olyan kislemez (vagy egyáltalán bármilyen más hanghordozó) jelenik meg a mezítlábas dívától, amelyen újnak tekinthető számok vannak. Márpedig a 2011. december 17-én meghalt Cesaria Evora nevét viselő EP nem eddig ismeretlen stúdiófelvételeket, demókat vagy koncertfelvételt tartalmaz, hanem négy olyan számot, amelyek illenek a szülővárosában minden évben megrendezésre kerülő karneválhoz. Táncra, bulizásra nógató szerzemények – bár ezek évekkel korábban már szerepeltek nagylemezeken.

 

1992, 1991, 1991 és 2003 – sorrendben ez a lemezen hallható négy dal eredeti megjelenésének dátuma. Most akkor hogy is van ez? – teheti fel teljesen jogosan a kérdést mindenki. A megfejtés röviden annyi, hogy Evora énekét megtartották, de a zenét minden esetben újravették, és így már nyugodtan kijelenthető: korábban nem létező, vagyis ebben az értelemben/formában új számokról beszélhetünk. Igazából nagy változásra nem kell gondolni, nem csináltak szomorúból vidámat, csupán a hangszerelésen változtattak ezt-azt, helyenként számomra meglepő módon. Kikerült például a „Pomba” közepéből a rézfúvós betét, aztán a gitárszólót is átvariálták benne, és mintha az ének is időben előbbre került volna – apróságok, de ha jobban belegondolok, akkor gyakorlatilag újraalkották a szöveghez tartozó zenét. Hasonló a helyzet „Angola” esetében, amelyben a tapsot lecserélték ütőhangszerekre, a zongora mellé gitár került – az eredmény egy ismerős, mégis újszerű dal.

 

Mindez Hernani Almeida érdeme, aki nem csupán együtt muzsikált Evorával, de az utóbbi időben producerként is bizonyított (többek között Elida Almeida két lemezénél). Azt még nem tudtam eldönteni, hogy melyik verzió, a régi vagy az új tetszik jobban, viszont az ismét bebizonyosodott, hogy Evora hangját imádom.

 

Kinek ajánlom: világzenét kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Lusafrica).

Az előadó weboldala: http://www.cesaria-evora.com/

 

 

 

Irka Mateo: Vamo a Gozá (CD)

 

Egy biztos, a dominikai Irka Mateo nem az évenkénti lemezeiről híres, hiszen a tavalyi lemeze előtt 2009-ben (Anacaona), azt megelőzően pedig 1996-ban (Tres Américas) jelentkezett hallgatnivalóval. A mostani album ötlete még 2002-ben merült fel az énekesnőben, amikor a Dominikai Köztársaság (ez ugye Hispaniola szigetén található a Karib-tengeren) délnyugati részén népzenék után kutatott, amibe beletartozott a spanyol hódítás előtt itt élő tainók kultúrájának (már ami megmaradt belőle) tanulmányozása is.

 

Ezen a korongon kísérletet tesz az ország zenei sokszínűségének bemutatására, ami cseppet sem egyszerű feladat, hiszen a szigeten évszázadok óta keveredik egymással Afrika, Amerika és Európa muzsikája. Abba most nem mennék bele, hogy miben tér el egymástól a méringue vagy a sarandunga, akit ez érdekel, az talál leírásokat az interneten. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az énekesnő megközelítésében szerintem van némi alterség, de ezzel nincs semmi baj, jól áll neki, illetve ettől csak érdekesebb lesz a lemez – ezzel a kilenc saját szerzeménnyel tényleg sikerült új hangzást létrehoznia.

 

A kedvenceim közé tartozik a címadó szerzemény (Vamo a gozá), köszönhetően a fontos szerepet betöltő harmonikának, valamint Yasser Tejeda gitározásának. Zeneileg bachata, tangó, dub és jacana fúziójakét írható le a dal, főként a tangó okoz meglepetést, miközben az énekesnő egy taino mítoszról énekel (a nap és a hold tánca), hogy a lezárásnál visszatérjünk Afrikába, némi törzsi hangulattal. A cumbia jellegzetes lüktetése és hangszerelése miatt kihagyhatatlan a „Pecao Aciguatao”, és egyúttal arra is jó példa, hogy valóban a dominikai zenében jelenlévő harmonika (és a karibi gitár) inspirálta az énekesnőt dalszerzés közben. Harmadikként a többitől kicsit eltérő „Corazon” című dalt említem, mert ebben ének helyett már-már reppelést kapunk, valamint a szintetizátoron kívül a rézfúvósok támogatják az afrobeat lüktetést. Ráadásként meghallgatásra ajánlom a „Tainos”-t, ugyanis ennek olyan fülbemászó dallama van, hogy azonnal megkedveltem. Az pedig, ahogyan az alapvetően dobokra/ritmusra épülő congo zenéből a dallamra kerül át a hangsúly, mi több, még a harmonika is fontos szerepet kap, az tényleg egyedi.

 

Rövidsége ellenére a Vamo a Gozá album teljes élményt jelent, nevéhez méltóan vidámságot okoz, táncra késztet, és közben teljesíti a vállalást, saját zenéjük segítségével hidat képez a szigeten megtelepedett, Afrikából, Amerikából és Európából érkezett emberek között. Egyszer szívesen megnézném élőben, hogy miként hat a színpadon ez a kavalkád.

 

Kinek ajánlom: egymással keveredő afrikai és latin zenék, minden vidámságra és táncra hajlamos embernek ajánlott.

2017-ben megjelent album (szerzői)

Az előadó weboldala: http://irkamateo.com/

 

 

 

Letizia Fuochi: Inchiostro (CD)

 

Múlt héten szerepelt a rovatban Adam Strug, aki sok más egyéb mellett színházaknak írt zenét. Az olasz művészcsaládból származó Letizia Fuochi abban hasonlít hozzá, hogy szintén dolgozott színházakkal. Ezen kívül számtalan projektben vett és vesz részt (többek között iskoláknak tart kortárs történelmi előadásokat), miközben a zene mindvégig jelent volt és van az életében. A friss lemezén található zene valójában nem is nevezhető világzenének, mert ugyan komponálás közben felhasznál latin és olasz elemeket, hallgatás közben mégis inkább Zorán, Cseh Tamás és Eros Ramazzotti jutott róla az eszünkbe – szóval a rock és a pop meghatározó elemként bukkan fel.

 

Talán éppen ezen elemek miatt számunkra leginkább megzenésített versek gyűjteményének tűnik, ami nyugodt szívvel mondható intellektuális élménynek, de ez igazából egy kicsit félrevezető, inkább letisztultan elegáns, amit Letizia Fuochi ezen az albumon csinál. A hangszerelés visszafogott, a vezető szerepet betöltő gitárhoz néha dob, ütőhangszerek, harsona, hárfa stb. csatlakozik. A hangszerek csaknem végig inkább kísérő szerepet töltenek be Fuochi éneke mellett – ami nem csoda, hiszen a szöveg legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a zene.

 

Az Inchiostro (Tinta) című albumot vétek háttérmuzsikaként hallgatni, mert ebben az esetben biztosan nem érvényesül az a sokszínűség, a különféle hangulatok váltakozása, ami egyébként ott van benne. Vegyük például a „Festa di paese” című számot, amiben sikerült összehozni a tangót és az olasz népzenét. Vagy ott van az „Uno Strano Tormento” a bossa novás lüktetésével, aztán a „Canzone del tempo presente” a bluesos gitárjátékával, és ne feledjük az utolsó, „Indelebile” című szerzeményt a rockos dobbal, gitárral, miközben az ének szinte légiesnek tűnik. Bárhonnan nézzük, ez egy gyönyörű album, tele érzelemmel, értelemmel, átgondolt, művészien megírt zenével, személyes szövegekkel, amik mégis rólunk, nekünk szólnak.

 

Kinek ajánlom: az olasz (latin) zene és Zorán kedvelőinek erősen ajánlott.

A 2017-ben megjelent album (Materiali Sonori).

Az énekesnő facebook oldala: https://www.facebook.com/letizia.fuochi