Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 111.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Dalriada: Nyárutó (CD)

 

Hazai metal együttes még nem szerepelt a rovatban, de úgy tűnik előbb vagy utóbb mindenre sor kerül, a világzene már csak ilyen műfaj. Azt készséggel elismerem, hogy a legtöbb pagan vagy folk metal társulás egyszerűen nem fér bele, mert amit játszanak ez szerintem (szubjektíven nézve) nagyon keveset tartalmaz azokból a népi hagyományokból, vagy túl sokat a metalból. A soproni Dalriada kivételt jelent, mert amit ők csinálnak véleményem szerint pont annyira egyedi, amivel kis szerencsével már kontinensnyi ismertség szerezhető.

 

Engem Binder Laura hangja fogott meg legjobban, mert közel áll ahhoz az énekstílushoz, amit a magyar népdalokhoz társítok. Elvégre faluhelyen ezeket a dalokat nem képzett énekesek szólaltatták meg, így hangjuk egyszerre volt természetes és egyedi, mindenki úgy énekelt, amire hangterjedelme, hangulata, tájszólása miatt lehetősége volt, és bizonyos értelemben ezt dallamos szövegmondásnak tekintem. Pont ez a természetesség az, ami szerintem a kortárs magyar világzenei énekesnők többségénél hiányzik, és ami megvan Lauránál.

 

A Nyárutó (mai szóhasználattal élve Augusztus) album élvezetes elegye a fémes muzsikának és a magyar népzenei hagyománynak, miközben kellőképp érvényesül az együttes zeneszerzői gyakorlata, tehetsége. Jó példa erre a hárfával induló „Megöltek egy legényt”, ebben jól hallhatóan tudatos komponálásnak köszönhető a billentyűs betét középtájt, a férfi és a női ének váltakozása, a gitárszóló, az epikusba hajló lezárás. A legszebb, hogy egy szomorú balladából alkottak ennyire összetett darabot. Közismert népdal továbbgondolása a másik kedvencem (Hollórege) – ebben ismét Laura brillíroz, miközben a zene egyszerre power és epikus (helyenként a Rhapsody első albuma jutott eszembe róla, kivált a billentyűs részeknél). Harmadiknak a hegedűvel megerősített, igazi folk metal tételt említem, mert a „Búsirató”, olyan mintha egy falusi bál zenekara éjfél után, engedve a közönség óhajának szilajabb tempóval játssza el a kért muzsikát (ezt egyszer meghallgatnám elektronikus hangszerek nélkül, szerintem akkor is működne).

 

Erő, epikusság, változatos tempók, változatos hangulatok, táncra, mozgásra ingerlő dalok, profi zenészek, akik közösen és egyénileg is képesek előadni azokat a jól felépített szerzeményeket, amelyek élőben biztosan éneklésre késztetik a hallgatókat (nincs ez másként odahaza, a hangfalak előtt sem) – és persze ráadásnak ott van Binder Laura éneke. Mindezt tudja a Nyárutó, éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a következő lemezen merre mennek majd tovább.

 

Kinek ajánlom: folk és metal párosításából erőtől duzzadó muzsika született, nem csak fémkedvelőknek.

2018-ban megjelent album (Nail Records).

Az együttes weboldala: http://dalriada.hu/

 

 

 

 

KACHIMBA4: Hacha-gamaku (CD)

 

A 2015-ös budapesti Womex egyik emlékezetes momentumaként gondolok vissza a Kachimba4 fellépésre, mert olyan vidám hangulatot teremtettek a nekik kiszabott háromnegyed óra alatt, ami még az akkori felhozatal közül is kiemelkedett. Kezdve azzal a bűbájos indítással, hogy latin muzsikát játszottak, és az esetek túlnyomó részében japánul énekeltek. Másrészt hozták azt a lazaságot, életigenlést, ami szerintem nélkülözhetetlen az ilyen zenéhez.

 

Tavaly nyáron jelent meg a kilencedik nagylemezük, amelynek a címe (Hacha-gamaku) szabad fordításban egy szexi hölgy csípőjének alakjára utal, szóval már ez jelzi, hogy az együttes elsődleges célja a szórakoztatás. Ezen kívül viszont úgy gondolom, bizonyos fejlődés, változás most is fellelhető a zenében, ugyanis rendszeresen koncerteznek a nagyvilágban, és az útközben gyűjtött élmények visszahatnak rájuk. Természetesen ez a szememben pozitívum, hiszen ennek köszönhetően nem szimpla salsa dalcsokorral ajándékoznak meg, hanem egy jóval változatosabb albummal.

 

Szokás szerint bajban vagyok, mert gyakorlatilag mindegyik szám tetszik, bár tény, pár a többinél jobban. Ezek közé tartozik a „Chiru-Tango”, amit Yoshiya Chiruu (吉屋ちるー) okinavai költőnő ihletett, és amiben még a harmonikát is sikerült utánozniuk. Szívesen megnézném, hogy mit táncolna erre két japán versenytáncos. A „Nirai Ha-ra” című szerzemény alaposan kilóg a sorból, mer semmi latinos nincs benne, olyan, mint egy Rjúkjú-szigeteken használatos vallásos ének, tapssal és kevés dobbal kiegészítve. Úgy vélem egy helyi dalt használtak fel a „Kachimba Jinto-yo” komponálásakor, és ezt kubai alapokra helyezték. A végeredménye fura, de felettébb tetszetős nóta lett, kivált az ütőhangszeres Taro játszik fantasztikusan. Azt nem tudom, mi köze van a „Mil besos” című darabnak a hasonló nevű, Okinaván található karibi étteremhez, de hogy csodás reggae lüktetése van, az nyilvánvaló. Utoljára a lemezzáró „Agiru”-t dicsérem, mert ez olyan, mintha a zenekar nem sokkal záróra előtt rájönne, hogy még egy számot el kell játszaniuk, de a szokásosnál harmadával kedvesebb idő áll rendelkezésükre. Ezért aztán olyan gyors tempót diktálnak, amely bármely punkegyüttesnek becsületére válna, hogy a latinos lágyság helyett használt fémes keménykedésről ne is beszéljek.

 

Kinek ajánlom: főként a latin, és kisebb részben a japán zenét kedvelőknek ajánlott.

2017-ben megjelent album (Partida record)

Az együttes weboldala: http://kachimba.com/

 

 

 

Kyle Carey: The Art of Forgetting (CD)

 

Nem tudom, mennyire befolyásolja egy ember éltét, ha gyerekkorának egy részét eszkimók között tölti, köszönhetően iskolai tanár szüleinek. Abban viszont biztos vagyok, hogy kevesen veszik annyira komolyan a zenélést, hogy ezért éveket töltsenek egy nyelv megtanulásával, és a hozzá tartozó zene tanulmányozásával. Márpedig az amerikai Kyle Carey pontosan ezt tette, előbb Skóciában, majd Írországban tanulta a gael nyelvet, és közben azon fáradozott, hogy kapcsolatot teremtsen a kelta/gael, illetve az amerikai népzene között.

 

Többek szerint ez sikerült, és így létrejött a mindkét kultúrából merítő „Gaelic Americana” muzsika. Ez már az énekesnő harmadik nagylemeze, és első hallására bizony van esély rá, hogy az ember beletuszkolja abba a kategóriába, ahol azokat a dalokat gyűjti, amelyek fenntartás nélküli élvezetéhez minimum britnek, skótnak vagy írnek kell születni. Nincs itt se reel, se jig, se duda, ezért első blikkre esős délutáni hallgatnivalónak tarthatja bárki ezt a muzsikát. Ami azért vétek, mert ez sokkal több annál, változatosabb, ötletdúsabb – bár elismerem, nem ezt a korongot fogják rongyosra játszani a táncházakban.

 

Ettől függetlenül az The Art of Forgetting album valóban tele van meglepetésekkel, többszöri lejátszás után is tartogat felfedezni valót. Ott van például a „Siubhail a Rùin” című ír ballada, amit jazzes felfogásban játszanak a stúdióban. Az angol népzenét idézi a „Opal Grey”, ami nem csak azért érdekes, mert részben Samuel Taylor Coleridge költeménye, a „Rime of the Ancient Mariner” inspirálta, hanem a bendzsó felbukkanása, valamint a cintányér okozta hullámzás okán. A különlegességek közé tartozik a „For Your Journey”, ebben a rövid dalban Rhiannon Giddens vendégeskedik, és jelenléte még jobban felértékelődik a minimálisnál is diszkrétebb hangszerelésnek köszönhetően. Ha már szóba került, a keverés, és úgy általában a hangszerelés fantasztikus, Carey és Dirk Powell remek munkát végzett, akárcsak nyelv kiválasztásánál (angol és gael szövegek egyaránt előfordulnak) pont annyit és pont úgy használnak fel egy-egy adott dalban, amennyi a megálmodott tökéletességhez szükséges. Az egészre a koronát Carey hangja teszi fel, ami egyszerre bájos és nőies – egyes vélemények szerint olyan mintha egy tündérmeséből érkezne közénk, mondjuk a Pán Péterből, ezért ilyen varázslatos. Ezzel az állítással nem is vitatkozom, mert tényleg van benne igazság.

 

Kinek ajánlom: kelta és amerikai (appalache-hegységi balladák, bluegrass, stb.) zene jó érzékkel és ízléssel kevert elegyét mindenki nyugodtan ajánlom.

A 2018-ban megjelent album (Riverboat Records).

Az előadó weboldala: http://www.kyleannecarey.com/

 


Galgóczi Tamás - 2018. február 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Kachimba4)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Kyle Carey)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!