Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Omiri: Baile Electronico (CD)

 

Régen láttam annyira meglepett arcokat a szerkesztőségben, mint amikor elindítottam a portugál Vasco Ribeiro Casais szólóprojektjének 2017-es lemezét, a Baile Electrónicot. Mi több, ismét szóba került a világzene mibenlétének meghatározása, illetve annak hiánya. Többen nehezményezték a definíció nemlétét, illetve azt a lazaságot, ahogyan mindenki ezt kezeli. Megértem a reakciókat, de számomra teljesen egyértelmű az Omiri hovatartozása – mivel igazából egyetlen hagyományos kategóriába sem illeszkedik, illetve egyértelműen felhasználnak benne népzenei elemeket, ez tényleg nem lehet más, csak világzene.

 

Casais zeneszerzése két részből áll. Első lépésben meghallgatja-megnézi a Tiago Pereira által vidéken rögzített népzenei felvételeket. Ezek különféle helyekről, előadóktól, stílusokból származnak, amelyeket egy projekt keretében gyűjtöttek (A música portuguesa a gostar dela própria). Aztán mindezt modernizálja, ami esetében nem csak XXI. századi megszólalást jelent, hanem érzéssel hozzáadagolt elektronikát. Használ effekteket, segédprogramokat, még több előre programozott hangmintát, és az eredeti felvételek kreatív újragondolását. A végeredmény egy elsőre meghökkentő, semmire sem hasonlító kortárs vidéki-városi zene, aminek hallatán magától mozdul a láb, és táncba kezd. Fura ilyen modernizált környezetben hallani a hagyományos portugál tánczenéket.

 

Mielőtt tovább mennénk, kérek mindenkit, nézze meg a videót, amiből kiderül, ténylegesen milyen muzsikáról van szó, valamint látszik, mennyi munkát fektetett Casais az egyes számokba, illetve a felhasznált dirib-darab töredékekből miként komponált egy új egészet. Amelyeken egyébként ez egyáltalán nem érezhető, kerek, komplett dalokról van szó, amelyek bármely táncházban vagy péntek esti buliban megállják a helyüket. Az egyszemélyes projekt ott kezdődik, amikor a hiányzó hangokat saját kezűleg játssza hozzá, és az ember csak nehezen hiszi el, mennyi hangszert használ.

 

Kedvenceim közé tartozik a „Polca Pórnografica” a határozottan rockos megszólalásért-játékáért és persze a nikkelhárfa hangja miatt. Az albumon hallható két duett közül a „País de Colmena” mindenképpen ajánlott, mert ebben gyönyörűen érvényesül a terepi felvétel és a stúdió összeházasítása, ahogyan a rappelést felváltja az idős hölgy éneke, az álomszép, és egyúttal a legjobb popslágerekhez hasonlóan tartósan rögzül a hallójáratokban. A „Faduncho Gaiteiro” dudaszója pedig egyszerre juttatja eszembe a keltákat és a Saltatio Mortist – hogy aztán az egész átváltson hamisítatlan portugál falusi hangulatba, majd újra vissza a dudához és az elektronikához.

 

Kinek ajánlom: az újdonságra vágyóknak, illetve az elektronikát kedvelőknek erősen ajánlott muzsika.

2017-ben megjelent album (Bigorna Records)

Az előadó weboldala: http://www.omiri.eu/

 

 

 

Betsayda Machado & Parranda El Clavo: Loé Loá: Rural Recordings Under the Mango Tree (CD)

 

Amikor első ízben hallgattam a lemezt, az jutott az eszembe róla, hogy nocsak, latin dallamok törzsi ritmusokkal. Ez később sem változott, de egyáltalán nem jártam messze az igazságtól, ugyanis a Loé Loá című album parranda muzsikát tartalmaz. A parranda a karibi térség, valamint Venezuela karibi tengerpartjának, többek között a Barlovento régió muzsikája. Nyugat-afrikai gyökerekkel rendelkezik, kórusra/énekre, illetve különféle méretű dobokra, ütőhangszerekre épül, köszönhetően az onnan elhurcolt rabszolgáknak. A Parranda El Clavo formáció a venezuelai El Clavoból (kb. 1500 fős település) érkezett a nagyvilágba, ahol már 30 éve muzsikálnak a közösségi ünnepeken (karácsony, temetés, esküvő, stb.).

 

Betsayda Machado énekesnő, akit Barlovento fekete hangjaként is emlegetnek, meghatározó szerepet tölt be az együttesben, hangja egyszerre erőteljes és lágy, miközben betölti a teret. Ha jól értelmezem, a felvételek nem stúdióban készültek, hanem a helyszínen felállított sátorban (a mangófa alatt), annak minden előnyével és hátrányával. Az előnyök közé tartozik az album dinamikája, az élő előadás minden energiája átjön, itt nincsenek köldöknézegetésre ösztönző balladák, helyette élet és lendület árad a számokból. Hátrányként egyedül a ritmusszekció helyenként összemosódó hangzását sajnálom, stúdiós körülmények között biztosan jobban érvényesülne mindaz a sokszínűség, amit a tucatnyi ütőhangszeres, és az általuk használt különféle hangszerek garantálnak.

 

Ez azonban mit sem ront az élvezeten, minden számnak megvan a saját karaktere, van köztük vallásos szövegű (Oh, Santa Rosa) – ebben a kórus és az ütősök egymásra találása az album egyik csúcspontját eredményezi. Az ütőhangszeres szekció tudása legjobban talán a „Merengada E’ Ron” számban érvényesül, színtiszta poliritmikus orgia hallható benne. Több szám szövege foglalkozik az ország jelenlegi helyzetével, ezek közül az énekkel indító utolsó előtti szerzemény, a „Sentimiento” tetszett a legjobban, ezt a fegyveres erőszakhullám miatt meghalt barátaik miatt írták. Az album rövidsége ellenére hihetetlen élmény, megvan benne a népzenék tisztasága, Afrika ritmusa és persze a latin fiesta hangulata.

 

Kinek ajánlom: akik keresik az eredeti, tiszta zenéket, számukra örömteli felfedezés lesz ez a lemez.

2017-ben megjelent album (Odelia)

Az együttes weboldala: https://betsayda.com/

 

 

 

Saz’iso: At Least Wave Your Handkerchief at Me (CD)

 

Nehéz a térség zenéjének alapos ismerete nélkül összefüggésekkel foglalkozni, mi több, már annak az eldöntése is gondot okoz számomra, hogy ez most népzene vagy világzene? Dél-Albánia folklórja legalább annyira terra incognita számomra, mint mondjuk Kína kisebbségi nemzetiségeinek zenéje, vagyis biztosan létezik, mi több, egyedi jellegzetességekkel bír, de nem ismerem – bár látatlanban mindegyikre kíváncsi vagyok. Mindez azért érdekes, mert úgy tűnik a Smithsonian mellett a Glitterbeat sem rest olyan lemezeket kiadni, melyek a nagyközönség által kevésbé ismert régiók zenéjét tartalmazzák, és így ezek egyszerre ismeretterjesztő és értékmentő albumok.

 

Dél-albánia dalai első hallásra újszerűek, teljesen eltérnek a megszokott balkáni rezesbandáktól, sevdah vagy rembétiko énekesektől, ha lehet még letisztultabbak, ha nem lenne félreérhető, akkor romlatlant mondanék, csak ez nem feltétlenül állja meg a helyét, hiszen olyan városi „modern” hangszert is használnak, mint mondjuk a klarinét. Ennek dacára ez zene (melynek neve saze) nagyon közel van a pásztorkodó/földművelő vidéki emberek muzsikájához, így a szememben egyszerre nép- és világzene.

 

Nekem legjobban a két énekesnő (Donika Pecallari és Adrianna Thanou) hangja tetszett a legjobban, tökéletesen illenek ezekhez a szomorú, melankolikus dalokhoz. Szerelem, kivándorlás, halál – csak pár téma a szövegekből, tényleg ott van bennük az ország déli felének öröme és bánata. Amihez remek zenészek biztosítanak alapot, kezükben sírnak a hangszerek (ahol erre van szükség), és képesek ének nélkül is átadni az érzelmeket, merthogy instrumentális szerzemény is akad a lemezen. Ilyen például az utolsó előtti „Avaz”, ahol a hangszerek egymást váltják szólókkal – ez a muzsika egyszerre gyönyörű és szomorú. Igazából nincs értelme egyes számokat kiemelni az albumról, mert mindegyike különleges, és olyan érzelmi töltettel bírnak, amivel ritkán találkozik a zenehallgató. Úgy tűnik a Glitterbeat idén nagyon sok egyedi, semmire sem hasonlító zenével ajándékoz meg bennünket – köszönet érte.

 

Kinek ajánlom: Balkán rajongóknak kötelező hallgatnivaló, miként az újdonságokra, illetve a hagyományokra vágyók sem mehetnek el mellette.

A 2017-ben megjelent album (Glitterbeat).

A kiadó weboldala:  http://glitterbeat.com/artists/saziso/