Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Három friss lemez: Queens of the Stone Age / Nothing But Thieves / Kasabian

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

Queens of the Stone Age: Villains

(Matador Records)

 

Kevés lemezt vártam idén annyira, mint a Queens of the Stone Age új korongját, köszönhetően annak, hogy 2013-as ...Like Clockwork a mai napig az egyik kedvencem. Elképesztő sötétsége, letisztult, szikár, de mégis érzelmekben hihetetlenül gazdag hangzása és szövegvilága minden egyes hallgatáskor újra és újra elképeszt – nem csoda hát, hogy elsőre én sem tudtam mit kezdeni a Villains-szel. Olyan érzés, mintha az alkony helyett elkezdtek volna szikrázó napsütésben játszani, mintha a sivatag depresszív magánya helyett inkább szörfösöknek zenélnének a tengerparton. Nagyon nem az a Queens of the Stone Age, amit én szeretek – és mégis, van valami a Villains-ben, ami arra késztet, hogy újra visszatérjek hozzá.

 

Talán pont a felszabadultsága? Mintha a …Like Clockworkben már mindent elmondtak volna, ami az ember sötétebb oldalához tartozik, mintha annak a hatalmas tétje után valami könnyedebbre, valami nyugodtabbra és vidámabbra vágytak volna. Pedig a „Feel Don’t Fail Me” még nagyon ígéretes kezdés, imádom a lassú építkezését, itt még a szintetizátor is csak erősíti a hangulatot, szinte el is hiszem, hogy folytatódik az előző album depressziója, de jön a második szám (The Way You Used to Do), ami mintha tényleg valami jókedvű grillpartin született volna, vagy említhetném mondjuk a rock and rollos „Head Like a Haunted House”-t is. „Hideaway”, „The Evil Has Landed”: van bennük valami „régi”, de közben nagyon is az újabb, egyszerűbb, pörgősebb hangzás uralkodik. A gitár nem fáj annyira, a szöveg nem tép fel igazán – dúdolom és pörgök vele, de már nem szegez oda, már nem muszáj mindig figyelnem.

 

Amikor pedig újra a sötétséggel kacérkodnak, valahogy az sem olyan súlyos, mint korábban. Hiába a „Domesticated Animals” stílusos gitárnyúzása, ha túlnyújtottnak tűnik. Hiába a „Fortress” balladisztikus hangzása, ha néha mintha elvesztené a fókuszt, és túl könnyűvé válna. Egyedül a „Villains of Circumstance”-re nem tudok panaszkodni, mert nagyon izgalmasan kísérletezős szám, még ha nem is tipikus QotSA. Persze lehet, hogy ez utóbbit kellene elengedni, és csak figyelni, hogy miként képzeli Josh Homme manapság a QotSA-stílust: mert az végül is egyáltalán nem rossz. Fülbemászó, kellemesen hangulatos dalok, jól eltalált töredékekkel és néhány nagyon szerethető pillanattal – csak valahogy mégis kevésnek érződik.

 

Vélemény: a Queens of the Stone Age halad tovább a korral, csak én nem tudom követni mindig – tétnélkülisége egyszerre felszabadító és kiábrándító.

 

 

Nothing But Thieves: Broken Machine

(RCA Records, Sony Music)

 

A Nothing But Thives-szel annyi kapcsolatom volt a Broken Machine előtt, hogy bosszankodtam kicsit amiatt, mert elmaradt az idei koncertjük a Szigeten – mivel nem különösebben ismertem őket, ezért nem volt nagy fájdalom, még ha pár meghallgatott szám alapján kíváncsi is lettemvolna rájuk. Aztán szeptember elején jött az új lemez, én meg adtam neki egy esélyt... csak hogy még jobban kezdjek bosszankodni az elmaradt fellépés miatt. Úgyhogy igen, ennyiből talán már leszűrhető, hogy nekem bizony bejött az angol srácok második lemeze.

 

Ami elsőre feltűnt a tizenegy (plusz két bónusz és két akusztikus tétel) számos korongon, hogy hiába látszik a koncepció, valójában nagyon szépen elkülönülnek egymástól a dalok, minden hasonlóságuk ellenére sem lesznek ugyanannak a gondolatnak, dallamvilágnak a sokadik epigonjai. Megfér egymás mellett egy elszállós, lírai ballada (Sorry), egy poprockos hangulatú, érdekes elektronikus megoldásokkal operáló dal (I’m Not Made by Design), egy riffközpontú, keményebb hangzás (Number 13), de egy Foo Fighters-re emlékeztető stadionrock (Amsterdam) vagy egy már-már hiphopos furcsaság (Broken Machine) is. Még a kicsit bárgyúnak tűnő „Soda” sem lóg ki különösebben, tényleg van mindegyik számban annyi változatosság, hogy az simán megjegyezhetővé tegye, hogy újra és újra legyen kedvünk visszatérni hozzá. Ettől pedig egy nagyon szerethető album lesz a Broken Machine.

 

Még azzal együtt is, hogy szinte mindegyik dal közben előjöhet az „ismerősség” érzete, hozzátesznek az angolok annyit, hogy ez ne legyen zavaró. Ráadásul a dalszövegek váratlan intenzitással kerülnek néha előtérbe – hiába tituláltam például bárgyúnak a „Sodá”-t, ha közben a „I don’t wanna be myself / Just wanna be someone else” sorpár simán üt közben. Vagy ott a „Live Like Animals” társadalomkritikus szövege („We get our truth from the Daily Mail / It’s madness, get used to it”), az „I Was Just a Kid” vallomásszerű útkeresése („you gave me something / Gave my life a meaning /(...) ’Cause I want something to believe in”) – mintha mindenhol megjelenne a „mi az értelme ennek az egésznek?” frusztráltsága, a „mit is kezdhetnék az élettel?” tanácstalansága, aminek hatására jóval többrétegűbb élmény lesz a Broken Machine, mint az elsőre tűnt.

 

Vélemény: olyan érzés Nothing But Thieves-t hallgatni, mintha öt év múlva akár az új Radioheadet is köszönthetnénk – a Broken Machine határozott lépés ezen az úton.

 

 

Kasabian: For Crying Out Loud

(Columbia Records, Sony Music)

 

A Kasabian eggyel korábbi albumával, a 48:13 cíművel meglehetősen sokat próbálkoztam, de egy idő feladtam, azzal a gondolattal, hogy hát nem vagyunk egymásnak valók, van ez így. 2015-ben ugyan ott voltam az akkori Szigetes koncertjükön, de annyira nem mozgatott meg, hogy idén végül inkább valami érdekesebb program után néztem. Szóval nem mondhatni, hogy nagy lelkesedéssel kezdtem bele a legújabb korongba, de mégis képes volt pozitív irányban meglepni – a For Crying Out Loud ugyanis egy hamisítatlan, könnyed és szórakoztató rock and roll lemez. Bulizás, menő dallamok, stílusos örömzenélés, különösebb erőlködős alkotni akarás nélkül (amit én az előzőn nagyon éreztem), inkább csak jópofa gitár-és szintitémák visszanyúlva a régebbi korokba, mintha tényleg az lett volna a cél, hogy valami olyat csináljanak, amit mindenki szeretni tud. És lám.

 

Rögtön nagyon erősen kezd: a „III Ray (The King)” olyan pehelykönnyű rocknóta, hogy tényleg nem lehet mást csinálni, mint elengedni magad, és élvezni, amint elöntenek az energiák. Hibátlanul eltalált hangzás, még némi diszkó is van benne, de olyan jól belesimul, hogy a legkevésbé sem zavar – kár, hogy viszonylag sokat kell várni, mire újra ilyen hatásos számmal találkozunk. Nem rossz persze a slágeres-pszichedelikus „You’re In Love With a Psycho”-t vagy a szinte minden másodpercében ismerős „Twentyfourseven”, de utána jön pár balladásabb rock and roll dal, amik számomra a hatvanas-hetvenesek évek nem túl megbecsülendő pillanatait idézik („Good Fight”, „Wasted”, „Comeback Kid”). Nem gyorsabb a „The Party Never Ends” sem, de kicsit több ötletet látok benne – jelzi, hogy innentől lépünk az album erősebbik felére.

 

Az „Are You Looking for Action?” nyolcperces hossza ellenére is tele van emlékezetes momentumokkal, bár rocknak nem biztos, hogy nevezném. Mondjuk ez nem is fontos, a lényeg a fogós dallam, a fülbemászó refrén, a diszkós-szintis pszichedelia – no és persze újabb bizonyíték arra, hogy minden jobb néhány rézfúvóssal. Az akusztikusnak tűnő „All Through the Night” kicsit kilóg a többi közül, pedig abszolút hangulatos, csak valahogy túl művinek érzem: ez stadionra van tervezve, nem tábortűz mellé. De legalább eljutunk a lemez csúcsáig, engem ugyanis a „Sixteen Blocks” a füttyökkel, a közös énekkel, a szörfös sivatagi rockos hangulattal (keresd az ellentmondást bátran) simán megvett. A leginkább gimis rockdiszkóba illő „Bless This Acid House” kifejezetten megragadó, hogy aztán újra a hatvanas évekkel búcsúzzunk (Put Your Life on It). Meg a mosollyal a szánk szélén, mert az közben biztosan odaragadt.

 

Vélemény: nem tudom nem szeretni ezt a lemezt, pedig ha szívemre tenném a kezem, maximum három emlékezetes számot tudnék felsorolni – mondjuk azok legalább tényleg jók.

 


Szabó Dominik - 2017. november 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Queens of the Stone Age) további művei:

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Nothing But Thieves)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!