Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 89.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Abatwa (The Pygmy): Why Did We Stop Growing Tall?  (CD)

 

Úgy tűnik a Glitterbeat komolyan gondolja, hogy részt vesz a kevésbé ismert, vagy a puszta létében veszélyeztetett népcsoportok zenéjének megörökítésében, az utókor számára történő megőrzésében. Ezt, akárcsak a Smithsonian tevékenységét tiszteltre méltónak, támogatandónak tartom, hiszen az utolsó órákban járunk, nem sokkal a globalizáció elkerülhetetlen beteljesülése előtt, amely már így is hatással van az elszigetelt területen élőkre.

 

A Hidden Musics sorozat 4. kiadványa Afrikába repít bennünket, a Ruandában élő pigmeusok földjére, amelyről leginkább a hutu-tuszi népirtás jut az ember eszébe, amikor két hónap alatt majd egymilliónyian haltak meg a vérengzésben. Amiről kevés szó esik, hogy a helyi pigmeusokat másodrendű állampolgárként kezelik még ma is, és amikor dönteni kell, hogy az esőerdőket a hegyi gorilláknak vagy a pigmeusoknak adják, akkor rendre ez utóbbiak húzzák a rövidebbet, és hagyományos élőhelyük hiányában sorsuk (jobb esetben) a környező népekbe történő beolvadás. Erre már csak azért is nagy az esély, mert létszámuk csekély, általában 20-100 fős törzsekben élnek.

 

Ian Brennan producer az ő zenéjüket rögzítette, és ez felér egy kisebbfajta kultúrsokkal, ha előtte az ember vérbő latin vagy kelta muzsikát hallgatott. Az egyik itteni pigmeus törzs, az Abatwák (Batwa) egyetlen célja a zenéléssel, hogy zenéljenek. Nincs üzenet, rítus, de ennek dacára a muzsika az élet ugyanolyan szerves része, mint a táplálkozás vagy a halál. Természetközeli nép lévén hangszereiket maguk készítik, így azok egyszerűek, hangsúlyos az ének, a taps. Azonban már óhatatlanul belopakodik a hétköznapokba a nagyvilág, így a fiatal Rosine Nyiranshimiyimana reppel az „Umwana W’umuhanda - The Child from the Streets” című számban. Ezúttal nem emelek ki egyetlen dalt sem, mert ez a lemez a maga teljességében jelent élményt, ahol minden szám más, nem csak az előadók, hanem a témák, a hangulatok és a hangszerek különbözősége miatt.

 

Kinek ajánlom: pigmeus zene Ruandából, a különlegességekre kíváncsiaknak ajánlom.

2017-ben megjelent album (Glitterbeat)

A kiadó weboldala: http://glitterbeat.com/

 

 

 

Maës / Martin / Gruel: Feule Caracal (CD)

 

Az utóbbi években nem szűkölködünk harmonika központú világzenében, gondolok például a finn Kimmo Pohjonen lemezére, a baszk Kepa Junkera csodás albumára, vagy Anne-Mari Kivimäki különféle projektjeire – és rajtuk kívül is sokan vannak, akik szintén erre a hangszere komponálják dalaikat. A breton Christian Maës és Janick Martin azért különleges, mert közös szerzeményekben gondolkodnak, és a két diatonikus harmonika, valamint egy ütőhangszeres felállás egyáltalán nem jellemező formáció.

 

Az éneket teljesen mellőzik, aminek előnye, hogy semmi nem vonja el a hallgatók figyelmét a zenéről, hátrány viszont, hogy a hagyományos dalszerkezetekhez szokott fültől sokkal komolyabb odafigyelést, koncentrációt igényel. Miközben ők ketten virtuóz módon játszanak, addig Etienne Gruel hol feszes tempót diktál valamelyik kedvenc, kézi dobolásra alkalmas hangszerén (bendir, daf, tombak, riqq, darbuka), hol mintha szórakozottan kószálna két társa hangerdejében, tétova ütemekkel jelezve ittlétét.

 

Sokat vártam ettől a lemeztől és végül egészen mást, teljesebb élményt kaptam, mint amire számítottam. Ott van példának a harmadik, „Orient Express” című szerzemény, amely úgy kezdődik, mint ahogyan szép lassan egy gőzmozdony, mely fülünk előtt fokozatosan felgyorsul, majd elérve az utazósebességet, az effektek helyét átveszi Etienne Gruel játéka, majd belép a két harmonika. Az egyik hozza a dallamot, a másik meg díszit, cifráz, ebből aztán keleti hangulat (főként az ütőhangszereknek köszönhetően) és zene formálódik, mintha az ablak előtt elsuhanó, egzotikus táj leképezését hallanánk. Aztán jön némi káosz, amikor félreállítják a szerelvényt és várakozásra kényszerülünk. Itt aztán korlátok nélkül előkerül Maës és Martin kísérletező kedve – majd továbbindulunk nyugodtabb dallamok felé. Az album egyfajta utazás nyugatról keletre, amely során a két harmonikás határokat nem ismerve szabadon kóborol, élvezve a zenei felfedezés izgalmát. Kelet, balkán, jazz, mintha némi rock is jelen lenne, no meg egy kis hazai – mindez együtt érdekes zenei utazást eredményez, amit nem könnyű abbahagyni.

 

Kinek ajánlom: kísérleti muzsika, keleti dallamokkal, elsősorban a harmonikát kedvelőknek ajánlom.

2017-ben megjelent album (Buda Musique)

A trió facebook weboldala: https://www.facebook.com/duo.maesmartin

 

 

 

Bokanté: Strange Circles (CD)

 

A formáció neve kreol nyelven cserét jelent, és ha ehhez hozzáadom, hogy a nyolcfős társulat a föld egymástól távoli részeiből gyűlt össze (Japántól Guadeloupe-ig). Ezzel még nincs vége az érdekességeknek, mivel az énekesnőt kivéve mindenkinek van saját együttese, ahol aktívan zenél, ráadásul különféle zenei közegekből érkeztek, így aztán nincs miért csodálkozni azon, hogy a közösen létrehozott muzsika különféle stílusok elegye. Azon mindenesetre meglepődtem, amikor kiderült, első ízben akkor találkoztak egymással, amikor összegyűltek a stúdióban az első lemez felvételekor.

 

Az egész megálmodója, kivitelezője a Snark Puppy meghatározó alakja Michael League, aki ezt mondta a stúdiózásról: „Az egység volt a legfontosabb a csoport kialakulásában. Bár az együttes többnyelvű, multikulturális és többgenerációs, mindannyian úgy éreztük, zenészként és emberként jól megértjük egymást. A különböző akcentusok ötvözésével létrejött egy furcsa, közös és megrendítő hangzás, amely eléri és összekapcsolja a hallgatókat szerte a világban.”

 

Elmondása szerint a Bokanté zenéje valahol a blues és a karibi muzsika között helyezkedik el, amivel pár meghallgatás után azért vitatkoznék, akárcsak egyes kritikusok azon állításával, hogy a dalszerkezetek a legtöbb számban egyformák, és ettől némileg kiszámíthatóvá válik a lemez. Nekem tetszik, és ettől kezdve nem foglalkozom mások véleményével, inkább meghallgatom még egyszer a „Vayan” című számot. Ami egyszerűen fantasztikus – lásd a videót. Kőkemény rock riffel kezdődik (Chris McQueen), aztán belép a három ütőhangszeres (Jamey Hadad, André Ferrari, Keita Ogawa), majd jön a francia/kreol nyelven éneklő Malika Tirolien. Végül érkezik a maradék két gitáros (Michael League, Bob Lanzetti) és az egészre a koronát a steel gitáros Roosevelt Collier játéka teszi fel. Itt legalább három-négy stílus keveredik egymással és alkot egy izgalmas, felhasználóbarát muzsikát, ami egy pillanatra sem válik statikussá, hol a dallam, hol a ritmus, hol a rock válik hangsúlyossá. Az albumindító „Jou Ké Ouvè” a bámulatos groove és Tirolien éneke miatt vált kedvencemmé, míg a „Apathie Mortelle” éppen ellenkezőleg, lassú építkezésével nyert meg magánál. Az együttest alkotó profi zenészek nem hibáznak, a Bokanté első lemeze, a Strange Circles igazi csemege, amelyen a rock, a blues, Nyugat-Afrika és a karibi térség egyaránt jelen van.

 

Kinek ajánlom: elsősorban azoknak, akik szeretik, ha a világzenében van rock, és keverednek a különféle stílusok.

A 2017-ben megjelent album (GroundUP).

Az együttes weboldala: http://www.bokante.com

 


Galgóczi Tamás - 2017. szeptember 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Maës / Martin / Gruel)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Bokanté)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!