Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Depeche Mode: Spirit (CD)

Soha nem voltam nagy Depeche Mode-os, sőt, valójában nem is igazán értettem, hogy az emberek mit imádnak annyira rajta, és tartják alapvetésnek és megkerülhetetlennek. A `80-as évek zenéjét az én fejemben sokkal inkább határozta meg a post-punk, a klasszikus (inkább skandináv) szintipop és a heavy metal, mint az a new wave vagy sötét dance-rock elegy, ami a Depeche Mode-ot jellemzi és jellemezte is mindig. Ennek ellenére maximálisan elismerem kulturális és zenei fontosságukat, sőt, a teltházas koncertek és az újabb és újabb rajongógenerációk is ezt bizonyítják  a közvetlen közelemben több olyan fiatal lány és nő van, akik egyszerűen megőrülnek Dave Gahanékért, és nem csak az új lemezekért, hanem a régebbi klasszikusokért is. Mondjuk, lehet, hogy ez valahol érthető is, bár az újkori kiadványaikat sem lehet lesöpörni az asztalról annyival, hogy azok csak ürügyek lennének az újabb világkörüli turnékra.

A legfrissebb Spirit például a kifejezetten sikerültebb modern DM albumok közül való, ráadásul eléggé aktuális a témája is, bár hosszú távon talán éppen ez lehet majd a veszte is az egész életműre visszatekintve. Ugyanis a Spirit amellett, hogy persze felvonultatja a szokásos arénahimnuszokat, ezeket olyan aktuális szövegekkel tűzdeli meg, amik a napi politikai történésekre való reakcióként is felfoghatóak. Nyilván nem kell egy Roger Waters-féle konceptlemezre gondolni, de valamennyi dalt belengi a jelenlegi zeitgeist hangulata. Rögtön a zászlóshajó „Where`s the Revolution” az arcunkba, különösen a fiatal generáció arcába tolja a kérdést, hogy mégis hol a fenében van a forradalom, miért tűrtök rezignáltan, miért nézitek végig, milyen dolgok történnek globális és lokális szinten is akár a politikai színtéren, akár a környezetvédelem vagy társadalmi egyenlőség tekintetében. De Gahan azért bízik benne, hogy „the train is coming, the engine`s humming”, vagyis valami készül, mélyen fortyog, és még nem késő csatlakozni, nem késő tenni.

 


Ennél azért természetesen kevésbé nyilvánvalóan politizáló tételek is vannak a lemezen, de az odamondósabbak közül is mindegyik kellően fülbemászó és zeneileg tartamas ahhoz, hogy a mondanivaló ne nyomja agyon a dalt magát. Sőt, a legtöbb esetben a szöveg is olyan okos, hogy többféle értelmezésre is lehetőséget ad: a „Cover Me” így lehet például ugyanúgy egy összetört szívű urbánus ballada, mint egy, a pályatárs Muse munkásságára hajazó, a globális felmelegedés a környezetszennnyezés miatt aggodó kozmikus eposz. Ennek a dalnak a vége egyébként szinte már hipnotikus, de legalábbis nagyon szuggesztív, én egy ilyen, csak instrumentális ambient cuccot nagyon szívesen hallanék Martin Gore-éktól.

De például lassúkban is nagyon erős a Spirit: a meglepően a lemez elején található „The Worst Crime” nagyjából úgy hangzik, mintha egy posztapokaliptikus ballada lenne, amit gázlángtűz mellett énekelnek a jövő sivatagának túlélői. Nagyon megkapó és atmoszférikus tétel ez, csakúgy, mint rövidebb párja, az „Eternal”, ami szintúgy valamilyen sötét nukleáris telet vizionál, de persze romantikus, szinte már szentimentális formában. Ennek mintha egyenesági folytatása lenne a „Poison Heart”, aminek bólogatós, bluesos hangulata ugyanabban a sötét világban folytatódik, ami az egész Spiritnek teret ad, de a szöveg itt már eléggé tisztán kapcsolati kérdéseket feszeget.

Mindegy tehát, hogy az új Depeche Mode albumot kulturális és politikai szempontból aktuális konceptlemeznek, vagy szimpla aréna rocknak hallgatjuk, a végeredmény mindenképp ugyanaz lesz: erős atmoszférával megáldott, fülbemászó dalakat kapunk sok felfedeznivalóval és tartalommal, amik ha rajongót nem is csináltak belőlem, de arra mindenképp alkalmasak voltak, hogy lekössék a figyelmemet hosszabb időre, és gyakran visszavándoroljanak a playlistjeimre.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

1. Going Backwards
2. Where`s the Revolution
3. The Worst Crime
4. Scum
5. You Move
6. Cover Me
7. Eternal
8. Poison Heart
9. So Much Love
10. Poorman
11. No More (This Is the Last Time)
12. Fail

 

A zenekar tagjai:

Dave Gahan – ének, vokál
Martin Gore – gitár, billentyűk, szintetizátorok, vokál, ének
Andy Fletcher – billentyűk, szintetizátorok, vokál

 

Diszkográfia:

Speak & Spell (1981)
A Broken Frame (1982)
Construction Time Again (1983)
Some Great Reward (1984)
Black Celebration (1986)
Music for the Masses (1987)
Violator (1990)
Songs of Faith and Devotion (1993)
Ultra (1997)
Exciter (2001)
Playing the Angel (2005)
Sounds of the Universe (2009)
Delta Machine (2013)
Spirit (2017)


Kökény Pali - 2017. augusztus 5.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!