Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 83.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Can I get a witness? - 30 Years, 30 Artists, 30 Titles (CD)

 

Úgy gondolom harminc év a zeneiparban hosszú idő, kivált ha olyan kiadóról van szó, amelyik induláskor nem valamely mainstream stílussal jegyezte el magát, hanem az akkoriban még nem nagyon létező világzenét választotta. A német Piranha Records idén ünnepli ezt a kerek évfordulót, és ennek alkalmából kiadtak egy válogatásalbumot (ez csak digitálisan elérhető), rajta a három évtized százötven lemezének legjobb, szám szerint harminc dalával. Szeretem az ilyen válogatáslemezeket, hiszen remek alkalom új kedvencek, illetve régi slágerek felfedezésére, vagy egyszerűen olyan zenei kalandozásra csábít, amilyenre egyetlen Spotify-lista sem képes.

 

Ez a gyűjtemény azért is tetszik, mert többek között megmutatja, mennyire nyitott a kiadó, hiszen nem állítottak fel korlátokat: úgy vélem, bármilyen régióból, zenei világból érkező előadó vagy együttes mögé odaálltak, ha meglátták benne azt a valamit, amiért az emberek koncertre járnak, lemezt vásárolnak. Abba most ne menjünk bele, hogy ennyi idő alatt alaposan megváltoztak a fogyasztói szokások, és manapság mekkora üzlet lemezeket kiadni. A lényeg, hogy a Piranha még mindig velünk van, és időről-időre minőségi albumokkal rukkolnak elő. Viszont náluk mindez nem kényszerből történik, nem dől össze a világ, ha évente csak két-három új címmel gyarapodik a katalógus.

 

Pár előadójuk időközben világszerte ismert lett, mint például a Boban & Marko Markovic Orchestra, a The Klezmatics vagy az időközben máshova igazolt Fanfare Ciocarlia – mindez csak azt mutatja, hogy tényleg jó ízléssel válogatnak. Szokás szerint bajban vagyok, ha három kedvencet kell megnevezzek, mert azért ennél jóval többet találtam. Izgalmasan érdekesnek bizonyult „Mambo El Soudan” Salamat előadásában – tényleg összekeverték a két kultúrkört, de a végeredmény nagyon jó lett. Ha van világzenei örökzöld, akkor az „Ederlezi” egyértelműen az, és persze az igazi csakis Boban Markovic Orkestar előadásában szólalhat meg – erről az jut eszembe, hogy nagyon kíváncsi vagyok, mire lesz képes apja nélkül Marko Markovic. Harmadikként holtversenyben ketten végeztek. Bonga még mindig elvarázsol a hangjával, míg a Cimbalomduó „Szormorú vasárnap” újraértelmezését sokadjára sem tudom megunni, mert ének, vagyis inkább a szöveg nélkül is megvan benne az eredeti szomorúsága. Zárásként nem kívánok mást, mint hogy a következő harminc évben legalább ennyi fülbarát album jelenjen meg a kiadó logója alatt.

 

Kinek ajánlom: zenei válogatás az elmúlt harminc évből, klezmertől a balkánig, jazztől a calypsóig terjed a lista, ideális a világzenével történő ismerkedésre.

2017-ben megjelent album (Piranha Records)

A kiadó weboldala: http://www.piranha.de

 

 

 

Sam Amidon: The Following Mountain (CD)

 

Bekövetkezett az, amire, úgy vélem, már sokan vártak: az amerikai Sam Amidon új lemezén nem régi folkdalokat gondolt újra, hanem saját szerzeményeit rögzítette a stúdióban vendégmuzsikusok és Leo Abrahams producer közreműködésével. Ez a döntés részben eltávolodást jelent a korábban megszokott stílustól, miközben azért szó sincs teljes irányváltásról. Az a látszólag laza nyugalom, ami a lemez nagyobbik részét jellemzi, ami alatt főként Amidon unott-melankolikus-szemlélődő énekét értem, csak eltakarja azt a törekvést, ami a hangszerekből kihozható maximumot tartja szem előtt.

 

Mert ugyan a lemez első kétharmada megidézi a múlt század, vagy a még korábbi folkdalok hangulatát, a hangszerelés, illetve a dalok határozottan a jelenben fogantak. Az legkésőbb a második szám, a „Ghosts” alatt nyilvánvalóvá válik, hogy a jazz meghatározó eleme Amidon zenei világának. Gyakorlatilag egészen az utolsó tételig zseniálisan egyensúlyoz a folk és a jazz határán, mindenből pont annyi van jelen, amennyitől még élvezhető, hangulatilag homogén marad ez a muzsika. Menyugató – többeknek ez a szó jutott eszébe elsőként zenehallgatás közben, és ezzel magam is egyetértek. Kiegyensúlyozottság árad a produkcióból, ami nagyon alkalmas a zaklatott idegek ellazítására.

 

Egészen addig, míg el nem jutunk az albumzáró „April” szerzeményig, ahol gyakorlatilag mini forradalmat élünk át, és minden addigi bölcsesség, ésatöbbi elfelejtődik, hogy átadja helyét az extázisnak, amely során a zenészek féktelen free jazz improvizálásba kezdenek – majd tizenkét percen keresztül, és ez a rész bizony alaposan próbára teszi azokat, akik nem a jazz felől érkeznek. Ehhez a teljesítményhez persze megfelelő tudású muzsikusokra van szükség, de az itt közreműködő Milford Graves, Sam Gendel, Shahzad Ismaily tényleg egyenrangú partnereknek bizonyulnak, és különleges jammeléssel bűvölik el az embert.

 

A lemezen rajtuk kívül még Chris Vatalaro és Juma Sultan hallható, de a legnagyobb munkát egyértelműen Sam Amidon végezte, aki énekel, valamint akusztikus és elektromos gitáron, hegedűn és az elmaradhatatlan bendzsón játszik. Sokadik meghallgatás után már úgy vagyok a The Following Mountain című lemezzel, hogy az egyszerre nyertese és vesztese Amidon zsenijének. Hallgatóként csupán vendégként vagyok jelen ezen a zenei játszótéren, ahol Sam Amidon kreativitása bátran kísérletezik, harmóniák és kakofónia, folkos elemek és a jazz között.

 

Kinek ajánlom: amerikai folk és jazz jellemzik a lemezt, de inkább a jazzkedvelőknek ajánlom.

2017-ben megjelent album (Nonesuch)

Az előadó weboldala: http://www.samamidon.com/

 

 

 

Tamikrest: Taksera (CD)

 

Az idei (2017-es) Szigeten az arra kíváncsiak élőben is megnézhetik a sivatagi rock/blues második generációjának meghatározó együttesét, a Maliból érkező Tamikrest formációt. Az idei stúdiólemezükről korábban már írtam, így aki arra kíváncsi, mit művelnek manapság, az olvassa el a Kidal méltatását. Az idei nyaruk a fesztiválokról szól, ahogy nézem majd minden hétre jut egy nagyobb megmozdulás, ez is azt bizonyítja, hogy valamit nagyon tudnak. Persze nem jut el mindenki a koncertekre, így a kiadó nagyon helyesen megjelentetett egy koncertlemezt tőlük – még 2015-ben, az akkori Record Store Day-re időzítve, limitált példányszámban, kizárólag bakeliten. Na ez jelent meg most CD formátumban, ami szerintem kifejezetten felhasználóbarát lépés, elvégre a többség régen áttért erre a hordozóra.

 

Az együttes zenéjéről pedig Széchenyi Zsigmond szerintem találó kifejezése jut az eszembe, amivel a homokdűnék csendjét megzavaró hangot jellemezte: hengergő homok. Ebben egyaránt benne van a megállíthatatlanság, a természet nyugodtsága és az időtlenség érzése, ami elfogja az odatévedt idegent. Élőben, amikor nem köti őket a hordozó terjedelme, előtérbe kerül a gitár, és ugyanolyan lekerekített hömpölygéssel borít be bennünket, mint ahogyan a dűnék sorjáznak egymás után.

 

Nekem legjobban a harmadik lemezük legnagyobb slágere tetszett, mert az „Tisnant an Chatma” ebben a formában hipnotikus erővel bír. Ugyanez elmondható a másik kedvencemről (Outamachek), mert a kitartó ismétlődés ebből sem hiányzik. Európai fül számára szokatlan, hogy a megszokottnál lassabban játszanak, legalábbis a rockzenénél ennél gyorsabb tempóhoz szoktunk, de részben ez adja meg a Tamikrest zenéjének egyediségét, a többit pedig az afrikai ritmusoknak/dallamoknak tudom be.

 

Egy nagyon hangulatos, ráérős lemez lett a Taksera, mely címéhez méltóan valóban a zene ünnepének állít emléket, a sivatagi rock/blues egyik meghatározó együttesének előadásában. Aki teheti, nézze meg őket élőben a Szigeten.

 

Kinek ajánlom: sivatagi rock és blues élőben – korhatár nélkül mindenkinek ajánlott.

A 2017-ben megjelent album (Glitterbeat).

Az együttes weboldala: http://www.tamikrest.net/

 


Galgóczi Tamás - 2017. július 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Sam Amidon) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!