Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Három friss lemez: Planetarium / alt-J / Roger Waters

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

Sufjan Stevens – Nico Muhly – Bryce Dessner – James McAlister: Planetarium

(4AD)

 

Történt, hogy 2011-ben egy holland koncertterem megbízta Nico Muhly-t, hogy írjon pár darabot, amihez ő Sufjan Stevens és Bryce Dessner (aki a The National gitárosa) segítségét kérte. Valahogy így indult el a Planetarium projekt, amihez aztán még csatlakozott James McAlister dobos is, és bár az első dalokat már 2012-ben bemutatták, végül csak idén vehettük kézbe a teljes albumot. És hát elsőre nehéz is meghatározni, hogy pontosan mit kaptunk. Az biztos, hogy 75 perc hosszú, ami már önmagában is embert próbáló, és ha hozzáteszem, hogy mindegyik dal valamilyen módon a Naprendszerhez kötődik, akkor már, remélhetőleg, sokak szeme előtt egy igazán különleges, koncepciózus, elképesztően izgalmas lemez jelenik meg.

 

Mindegyik szám valamelyik bolygó vagy égi jelenség köré épül – ez jelenthet rövidebb (sokszor egy percnél is, de azért van ötperces is...), instrumentális átmeneteket (mint a „Black Hole”, az „In The Beginning” vagy a „Kuiper Belt”), de az adott égitest neve alapján, laza asszociációkkal elindított dalszöveget is (ilyen mondjuk a „Venus” vagy a „Saturn”). Az általános emberi érzések keverednek a mitológiával, létrehozva egy komplex, de mégis átélhető, grandiózus, de mégis megérthető hálót: a csillagközi háttér minden számnak kozmikus méreteket kölcsönöz, amit aztán a zenével csak még tovább fokoznak. Nincs szó persze nagyon bonyolult szövegekről, de azok mégis hatnak – bennünk is érzéseket, gondolatokat indítanak el.

 

Zeneileg leginkább a tavalyi Bon Iver album jutott eszembe: töredezett, ismétlődő, sokszor fülsértően zajos, máskor egyenesen fülbemászó elektronikai kavalkád, amely néha már-már slágeresen dalolható motívumokat hoz létre, hogy aztán a loopok és tört ritmusok tengerébe fulladjon. A két kedvencem (bizonyos szempontból a korong tartóoszlopai) a hétperces „Jupiter” és a negyedórás(!) „Earth”, melyekben ezek a részek nagyon jól megférnek egymás mellett, egészen rendhagyó és eredeti számokat hozva létre. De az egész lemezen egymást váltják az olyan dallamtöredékek, amik még napok múltával is a füledben csengenek, meg az olyanok, amikről legszívesebben továbbléptetnél, annyira bántóak. És mégis maradsz.

 

Vélemény: nem tagadom, beleszerettem ebbe a lemezbe – szédítő örvény az egész Naprendszeresen keresztül, döbbenetesen tehetséges művészek tolmácsolásában.

 

 

alt-J: RELAXER

(Infectious Music, Atlantic Records)

 

Az alt-J azon bandák közé tartozik, akiket – már a többséghez képest – elég későn fedeztem fel. Hiába voltak például 2015-ben itt a Szigeten, abszolút nem ismertem őket, és a koncertjükről is meglehetősen hamar továbbálltam (ma már bánom; idén ott is leszek augusztusban). Végül aztán csak eljutott hozzám a brit srácok első két albuma is, és nagyon megszerettem azt a fajta hipszter-kreativitást, amit ők képviselnek. Hiába hasonlítanak egymásra a számok, hiába lesz lehetetlen nagyszínpados koncerten rájuk tombolni, valami mély melankólia járja át a dalokat, de közben mégis vidám és kreatív a zene, tele váratlan megoldásokkal és izgalmas ötletekkel.

 

Nehéz körülírni, pedig olykor simán önmaga paródiájába fullad a produkció. És mégis: van benne valami szédült idiótaság, valami elborult infantilizmus, amit nem lehet nem szeretni. Ott van az idétlen hangokban, a bizarr elektronikai futamokban, az olykor rém egyszerű, máskor meg mélynek tűnő dalszövegekben (amik persze nem azok, de ennek ellenére mégsem lesznek igazán bugyuták). Nincs ez másként az új lemezen sem, kezdve rögtön az első két számmal (a finom, magányos gitárfutamos „3WW”-vel és a bináris számokkal terhelt „In Cold Blood”-dal), amiket hiába ismertünk már korábban, egyértelműen az album legfülbemászóbb, legpoposabb, legkomfortosabb – sőt, legjobb – dalai. Simán jó hallgatni őket, megvan bennük minden, amiért az alt-J-t megszereti az ember.

 

Aztán folytatódik a korong, és az ember egyre kevésbé érti, mi is ez. Mit keres itt egy (kétségtelenül „alt-J”-hangulatos) „House of the Rising Sun”-feldolgozás? Mi ez a hatvanas-hetvenes évekre hajazó, japán szöveggel bolondított, zavaros-beatrockos „Hit Me Like That Snare”? Jön a „Deadcrush”, ami közel sem olyan kreatív, mint szeretne lenni; jön két, szerintem halálosan unalmas szám (az „Adeline” és a „Last Year”), hogy aztán a „Pleader” utolsó másfél perce a kórussal újra valami eredeti legyen, de ez már nem menti meg igazán a Relaxert. A lemezen persze ott van a szerethetően (mindig ugyanazt ki)kísérletező alt-J, de a koncepciótlan, öncélú, érthetetlenül zavaros és önmagát a valóságnál eredetibbnek tartó alt-J is – hiába csak nyolc szám, mintha azok is kicsit nehezebben születtek volna meg a kelleténél.

 

Vélemény: míg a korábbi albumok simán végigpörögnek a lejátszómban, most valahogy rendre elakadok félúton – ez szerintem csak félig jó lemez.

 

 

Roger Waters: Is This The Life We Really Want?

(Sony Music, Columbia Records)

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy nagy Pink Floyd-rajongó vagyok, és azért azt sem mondanám, hogy kívülről ismerem Roger Waters szólókarrierjének termékeit, már csak életkoromnál fogva sem, de amikor kiderült, hogy a híres basszusgitáros-dalszerző huszonöt év után (azóta leginkább csak operát és filmzenét írt) új nagylemezt készít, azért még én is felkaptam a fejem. Azt persze már most le merem írni, hogy valószínűleg nem lesz akkora klasszikus, mint a The Wall, de szerintem ezt is felesleges is várni: sokkal érdekesebb azt megfigyelni, hogy ma, 2017-ben mit is alkotott Roger Waters. Mindenek előtt például egy komoly gondolatokkal teli, politikára és közéletre rendkívül érzékeny lemezt.

 

Muszáj rögtön ezt kiemelni, mert amúgy a zenét vagy a dallamvilágot illetően én nem tartom túl izgalmasnak az Is This The Life We Really Want?-ot. Waters néha énekel, néha kántál, néha csak dünnyögi a mikrofonba a bölcsességeit, az ilyen-olyan hangszeres kíséret mögötte inkább csak a szöveg hangsúlyozására, kiemelése szolgál (néha nagyon hatásosan és fülbemászóan, mint a „Picture That”-ben, máskor nekem kissé unalmasan, mint a „The Last Refugee” esetében). Nem mintha ezzel baj lenne, hetvenen túl a legtöbb legenda már inkább ezt a módszert követi – számomra olyan érzés, mintha úgy éreznék, hogy a zeneileg igazán újító és eredeti korszakaikon már túl vannak, és mostanra nem maradt más, mint összegezni az életművet, elmondani az utolsó gondolataikat a világnak. Márpedig ebből Waters-nek van bőven: a lemez minden dalát áthatja a harag, a csalódottság, a keserűség jelenünket, aktuális politikai és morális helyzetünket illetően.

 

És valójában mindegy, hogy éppen milyen hangulatú az adott szám, mindegy, hogy milyen szép gitártémákba öltözteti, Waters-nek mindenről az amerikai álom vége jut eszébe. Hiába ígéretes mondjuk a „The Most Beautiful Girl” címe, ha már már az első sorokban szembejön velünk a „She may well have been / The most beautiful girl in the world / Her life snuffed out / Like a bulldozer crushing a pearl”. Legszívesebben az album minden során kiidézném, annyira erős minden dal, annyira fogságba ejtenek ezek a haragos-visszhangzó, a dallam miatt szinte fülbemászóvá váló szövegek (a Trump beszédével nyitó címadó borzasztóan kegyetlen: „every time a nincompoop becomes the president (…) it’s because all of us”, és akkor ott az album egyik legjobbja, a „Picture That” is...). Waters végigvezet minket az életen, egyre mélyebbre az emberi gyarlóság tengerébe, míg végül már szabadulni sem tudunk belőle. De talán jobb is szembenézni a valósággal.

 

Vélemény: eszméletlenül hatásos, nagyon megterhelő, és mégis: ott van benne a legenda csalhatatlan érzéke a szépség iránt – kötelező.

 


Szabó Dominik - 2017. július 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (alt-J)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Sufjan Stevens)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Nico Muhly)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Bryce Dessner)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (James McAlister)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!