Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

The Magnetic Fields: 50 Song Memoir (CD)

Stephen Raymond Merritt, vagyis Stephin Merritt, a Magnetic Fields mögött álló agytröszt nem lehet egyszerű figura. Halláskárosodása miatt szinte egyáltalán nem használ dobokat és más ütős hangszereket koncertjein, csak barna ruhákat hord, a nyolcvanas évek óta vegán, és kissé megalomán is. Erre bizonyíték 69 Love Songs című nagy sikerű albuma még a `90-es évekből (amin valóban 69 szerelmes dal szerepelt), és a mostani, a 50 Song Memoir, amire életének minden egyes éve után írt egy dalt, így létrehozva egy ötlemezes, több mint két és fél órás monstrumot. Már leírva is könnyű belátni, mekkora katasztrófa és önismétlő szenvelgés lehetett volna a vége ennek az óriási projektnek, de Merritt zsenialitását dícsérve nagyon hamar le kell szögezni, hogy egyáltalán nem erről van szó. Bármennyire is embert próbáló feladat már csak a végighallgatása is a zenei anyagnak (egyben nem is igazán ment, sőt, létezik egy zanzásított 16 dalos verziója is a lemeznek, először csak azzal próbálkoztam), az ember hamar rákaphat az ízére, és utána már könnyen csúsznak ezek a rövid (a legtöbb három perc alatt van), általánosságban balladisztikus hangvételű dalocskák.

 

A műfajok tekintetében már nem ennyire egységes a felhozatal, mert vannak itt a Magnetic Fields korai korszakát megidéző szintipopos tételek, akusztikus gitárokkal előadott édes dallamok, zongorás monodrámák, és még ezerféle módon és hangulatban jelennek meg a zenei paletta különböző színei. Mindezek között a kapcsolódási pontot csak Merritt mély, kissé nyers basszushangja és az önéletrajzi ihletésű, de sosem öncélű, viszont bárki által átélhető szövegei adják. Ugyanolyan szenvtelenséggel énekel szerelmeiről, szakításairól, Judy Garland haláláról, az AIDS-járvány kezdetéről, dalszövegeinek félreértelmezéséről, gyerekkori macskájáról, vagy akár csak olyan egyszerű érzelmekről, mint a szomorúság. Ami miatt zseniális a 50 Song Memoir, az az, hogy a nagy történéseket miként képes apró dalokba zárni, a kisebb személyes életpillanatokat pedig hogyan nagyítja fel a saját szűrőjén keresztül univerzálissá. A lemez legalább annyira szól a Merritt körüli világról, mint magáról az emberről, sőt, gyakran sokkal inkább tűnik az elmúlt 50 év sajátságos lenyomatának/krónikájának, mint egyetlen személyes történetnek.

 

 

A dalokat persze átitatja Merritt csillogó szemű, de messzemenően cinikus és depresszív személyisége és száraz humora. Mintha valaki fogta volna Morrisseyt és összegyúrta volna Mark Kozelekkel, csak közben a radikalizmust és elitista sznob(nak tűnő) verseket finom cinizmusra és okos, de mégse okoskodó mondókákra cserélte volna. Az egész album játékos, mind hangszerelésében, mind szövegeiben, de az ember szívesen belemegy a játékba; nyilván persze szükség van bizonyos mértékű borultságra az olyan dalok befogadásához, mint a „68: A Cat Called Dionysus" (macskanyávogással és a legviccesebb rímpárokkal), vagy a „96: I`m Sad!" (messze túltolt melodrámával és a legrosszabb rímpárokkal - és mégis milyen szép az egész!). De nem csak borulásból áll az album: az egyszerűségükben elbűvölő szerelmesdalok is legalább ilyen mértékben képviseltetik magukat (mintha csak a 69 Love Songsról lemaradt tételeket hallanánk). Az 50 dal közül tehát mindenki kiválogathatja magának a neki tetszőeket, talán még saját setlistet is összerakhat belőlük, de lusta vasárnapokon akár tényleg végig lehet tolni az egészet is. Közhely, de nincs rajta egyetlen rossz hang se, maximum a személyes ízlés húzhatja csak meg a határt pár helyen.

 


Bár a lemez végig ügyesen egyensúlyoz az önéletrajzi ihletésű és általánosabb témák között, a végére csak megmaradnak az univerzális igazságok, mint az „everybody`s somebody`s fetish". Mindenki kell valakinek, mindenkire vár valaki, legyen bármennyire is szomorú, vagy vegán, vagy 50 éves. Ha Merritt megéri a százéves kort, remélhetőleg azt is hasonlóképpen fogja ünnepelni, mert ebből mi, hallgatók profitálunk a legtöbbet.

 

A zenekar tagjai:

Stephin Merritt – ének, ukulele, billentyűk, zongora, szintetizátorok, gitár, cimbalom, autoharp, xilofon, glockenspiel, ütős hangszerek
Claudia Gonson – vokál, zongora
Sam Davol – cselló, éneklő fűrész
John Woo – gitár
Shirley Simms – vokál

 

Diszkográfia:

Distant Plastic Trees (1991)
The Wayward Bus (1992)
The Charm of the Highway Strip (1994)
Holiday (1994)
Get Lost (1995)
69 Love Songs (1999)
i (2004)
Distortion (2008)
Realism (2010)
Love at the Bottom of the Sea (2012)
50 Song Memoir (2017)


Kökény Pali - 2017. július 14.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (The Magnetic Fields) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!