Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

An Anthology of Mongolian Khöömii (CD)

 

Régen volt ilyen díszes kivitelű booklet a kezemben, talán a tavalyi Kepa Junkera album volt ennyire informatív, átgondolt és igényes kivitelű. 47 oldal, három nyelven (francia, angol és mongol), valamint dupla CD-nyi zene arra vállalkozik, hogy az érdeklődőket beavassa a mongol torokéneklés (khöömii vagy khöömei, magyarul höömei, de más alakban is láttam már a kifejezést) rejtelmeibe a francia Johanni Curtet vezetésével. A beavatást tényleg komolyan gondolja, tíz év munkája van a kiadványban, amely három generáció segítségével valóban átfogó képet nyújt a khöömiiről.

 

Bevezetésként kapunk egy alapos ismertetést a torokéneklésről sajátosságairól, fejlődéséről, változatairól, spirituális hátteréről – szóval jóval több információ zúdul ránk, mint ami mondjuk a wikipédián található. A khöömii létrejöttéről több legenda ismert, az egyik szerint a folyó és a szél hangját igyekeztek az énekesek utánozni (van ilyen jellegű szám is a lemezen) – azt persze nem tudom, hogy ez igaz vagy sem, mindenesetre tény, hogy nagyon sokáig nem a harmóniára helyezték a hangsúly, és még csak nem is énekelték, hanem előadták ezeket a dalokat, amelyek egy részében nincs szövegmondás, csak fütyülés. Azon alaposan meglepődtem, hogy nők csak a nyolcvanas évek elejétől énekelhetnek ebben a stílusban, és még ma sincsenek sokan.

 

A számok egy részét a mongol rádió archívumából válogatták, aztán van egy csomó helyszíni felvétel autentikus előadóktól, filmzenék és kortárs előadók szerzeményei, főként ez utóbbiak bizonyítják, mennyire változatos, szerteágazó lett ez a stílus, köszönhetően a különféle hatások felhasználásának. Egy biztos: ez az irány sokkal tetszetősebb, mint amikor a szocialista szellem vezetésével modernizálták a torokéneklést – ebből a korból van pár ijesztő felvétel az első lemezen. További érdekesség, ahogyan a mongol társadalom változása megjelenik a zenében, manapság a hajdan pásztorkodó népesség több mint harmada már városban él, és ez bizony érezhető a torokéneklésben is (van egy track, amin a nagyvárosi zajok hallatszanak – kíváncsi lennék, ezt miként ültetik át khöömiire).

 

Nyugodt szívvel csak párat nevezek világzenének a 43 szerzeményből, de úgy gondolom ez a válogatás így, ebben a formában kötelező minden mongol zene iránt érdeklődő számára, mert megadja azt az alapot, hogy honnan, milyen fejlődés és átalakulás eredményeként láthatunk a színpadon olyan előadókat, mint mondjuk a Huun-Huur-Tu, az Alash, a Hartyga, a Tulegur, az Anda Union és még sorolhatnám (ők értelemszerűen nem szerepelnek válogatáson).

 

Kinek ajánlom: két és fél óra torokéneklés, régi és új, szóló és csoportos – mindenkinek kötelező hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (Buda Musique)

A projekt weboldala: http://www.routesnomades.fr/en/anthology

 

 

 

Ifriqiyya Électrique: Rûwâhîne (CD)

 

A nyugati kultúrkörben hajlamosak vagyunk fekete és fehér, jó és rossz sémákra osztani a világot. Ez azonban nincs mindenütt így, például Tunézia déli részén, ott, ahol a fekete Afrikából elhurcolt rabszolgák leszármazottai élnek, másként látják a világot. Az ördög mindenkiben jelen van, és ha rosszul érzi magát, akkor szüksége van az egész testre a gyógyuláshoz. Ezt a speciális állapotot, amikor a lélek átadja a helyét másnak, egy Banga nevű szertartás során érik el, és ennek nélkülözhetetlen eleme a zene. Két európai Gianna Greco és François R. Cambuzat pár hónapot töltött a helyszínen, filmeztek vagy háromszáz órán át, és gitárral, elektronikával kiegészítették a hallottakat.

 

Bevontak négy helyi énekest és már össze is állt az Ifriqiyya Électrique, elkészült az első lemez, idén nyáron fesztiválokon és klubokban lépnek fel – egyszóval minden adott, hogy alaposan sokkolják a világot. Ennek megértéséhez legjobb út, ha megnézünk pár videót tőlük, amelyeknél a hangon kívül a látványt hívják segítségül, de a felkészületlen szemnek ez elsőre befogadhatatlan, a töménytelen vágás ugyan a zaklatott hangulatot tökéletesen visszaadja, csak szerintem nincs ember, aki képes lenne visszamondani vagy pusztán értelmezni a látottakat. Ha a hangok felől közelítem a produkciót, akkor elsőre hallásra nyilvánvalóvá válik, hogy ez a muzsika nem a dallamok mentén, nem a hagyományos dalszerkezetek szerint építkezik, annál egzotikusabb és kaotikusabb – az első pár hallásra mindenképp.

 

Négy énekes – ez garancia az ének hangsúlyosságára, bár inkább kántálásként vannak jelen, és valóban nem a földtől elrugaszkodott értelmezés mindezt a hip-hop szövegeléssel rokonítani, csak a mondanivalóban fontos szerepet tölt be a vallás. A másik meghatározó elem a ritmusszekció, mi több időnként ez a legfontosabb, hiszen ez készteti a hallgatót arra, hogy mozogjon, táncoljon, ugráljon, nem sémák alapján, hanem ösztönösen, zsigerből, ahogyan a révülés vezeti a testet. Meglepő módon az eddig felsoroltakhoz nagyon jól illik az elektromos gitár és az elektronika – az eddig felsoroltak így együtt garantálják a transzközeli állapotot, a korábban ismeretlen élményt, a zene oly mérvű újragondolását, amire egyetlen avantgárd vagy indie banda sem képes, mert hiányzik belőlük az egyszerűség, a természetesség, és mert teljesen másként látják a kezdő és végpontot.

 

Nincs értelme kiemelkedő számokról beszélnem, mert ez nem egy hagyományos album, a „Annabi Mohammad - Laa la illa Allah - Deg el bendir” több mint kilenc percébe például egyaránt belefér az elektromos gitár sírása, a billentyűfutamok, a kántáló ének, a különféle tempókat prezentáló ritmusszekció. Itt kérem hangulat, érzés manifesztálódik hangok formájában – ne hagyományos dalokat várjunk az Rûwâhîne című albumtól, hanem újjászületést, egy új világot. Mindez benne van, sőt, ennél még jóval többre lelhet a kíváncsi zenekedvelő.

                                   

Kinek ajánlom: az idei nyár egyik legfontosabb lemezéről van szó, ezt muszáj meghallgatni.

2017-ben megjelent album (Glitterbeat)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/ifriqiyyaelectrique/

 

 

 

Songhoy Blues: Résistance (CD)

 

Az együttes annak köszönheti létét, hogy Mali északi részén kitört a tuareg lázadás, ami idővel elfajult, és az elfoglalt területeken többek között betiltották a cigarettát, az alkoholt és a zenét. Értelemszerűen a muzsikusok elhagyták a területet, ki délre menekült, ki a határon túlra. Közéjük tartozott Garba Touré gitáros, aki Bamakóba ment, ahol találkozott Aliou és Oumar Touréval, valamint Nathanael Dembelével és már létre is jött a Songhoy Blues. Első lemezük 2015-ben jelent meg, és elég nagy sikert aratott világszerte. Most, két évvel később itt a folytatás, ami érzésem szerint előrelépést jelent.

 

Ezúttal sikeresen túlléptek az eddigi afrikai blues-rock, sivatagi blues kategórián, és gyakorlatilag olyan dalcsokrot nyújtanak át, amiben a muzsikusokon kívül nem sok közös vonás van, legfeljebb annyi még, hogy a Résistance album nemcsak változatos, hanem vidám lett. Ezen még a „Sahara” című szerzeményben vendégként közreműködő Iggy Pop jellegzetes hangja sem változtat alapvetően, mert nyugalom, béke és derű árad minden nótából.

 

Szokás szerint picit bajban vagyok, amikor három kedvencet akarok megnevezni, mert ennél azért jóval több emlékezetes pillanat van a lemezen. A „Yersi Yadda” afro-funkjában ugyan a gitár hangsúlyosabb a fúvósoknál, ennek dacára nyugodtan felkerülhetett volna az utolsó Vaudou Game korongra – ezzel csupán a minőségre utalok, szó sincs utánzásról. Az „Ici Bas” visszakanyarodik az afrikai hagyományokhoz, az ének dominál, miközben a gitár visszafogottan meghúzódik a kíséret között. Nem ez az egyetlen szerzemény, ahol Afrika markánsan jelen van, elég meghallgatni az „Ir Ma Sobay” nótát, ahol az ének a fekete kontinenst idézi, de a gitározás már egyértelműen nyugati. Viszont tény, a zenei gyökereik többnyire háttérbe szorulnak, és mindenféle, részben az utóbbi két év koncertezése közben gyűjtött hatások formálták ilyenre ezt a lemezt. Ennek legmarkánsabb bizonysága szerintem a „Hometown”, aminek a kezdése gyakorlatilag az amerikai dél bármelyik kisvárosában megállná a helyét, gitárjátékkal, vonósokkal.

 

Zeneileg változatos, egyébiránt egységes anyaggal jelentkezett a trió, érdemes többször végighallgatni, mert elsőre nem mutatja meg minden szépségét, finomságát.

 

Kinek ajánlom: Afrika és Európa, illetve a nyugat keveredik a zenében, ezért akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha azoknak ajánlom, akik vidám muzsikára vágynak.

A 2017-ben megjelent album (Transgressive).

Az együttes weboldala: http://songhoyblues.com/