Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Danyèl Waro: monmon (CD)

 

Ezen a héten sem maradunk különlegesség nélkül, hiszen most a Réunion szigetén született és máig ott élő Danyèl Waro új lemezéről lesz szó. Az énekes-zenész-költő alapban kreol nyelven ír, és az egyik legnagyobb kortárs maloya előadónak tartják. A maloya muzsika erre a szigetre jellemző, a betelepített afrikai és madagaszkári rabszolgák, az indiai munkások zenéjéből alakult ki, viszont az 1970-es években betiltották (gondolom főként a politikus szövegek miatt). (Bár néhányan előszeretettel hasonlítják az amerikai blueshoz, szerintem nincs közük egymáshoz.)

 

Fennmaradásában, megújulásában komoly szerepe van Waronak, aki 2010-ben Womex életműdíjat kapott, és már fiatalon zenélni kezdett, az első saját szövegeit például a börtönben írta, ahová azért került, mert megtagadta a katonai szolgálatot. Fiatalon aktívan politizált, mára amennyire lehet visszavonult, és saját projektjeivel (például Kazkabar) foglalkozik.

 

Hetedik lemezét hét év szünet után, pár nap alatt rögzítették, és első hallásra az jut az eszembe róla, hogy a ritmusszekció főként Afrikából veszi a mintát, valamint az, hogy Waro számára a szöveg, a beszéd az elsődleges, modern trubadúrként ehhez igazítja a ritmust, a dallamot. Kiindulásként ott van a rabszolgák kántálása, a munkadalok ismétlődése, de ez tényleg csak távoli alap, a lényeg a szabadság, amikor a zenész saját kedve szerint formálja az adott szerzeményt, és nem foglalkozik se slágerlistával, se rádióbarát hosszúsággal. A lemezen van rövid (két és fél perces) és hosszú (tizenegy perces) szerzemény, a két véglet között pedig bármi előfordul. Szerkezetileg a számok az énekes és a kórus feleselésére épülnek, ez utóbbi általában csak megismétli a szöveget.

 

Azt nem tudom, hogy a hét év pihenőnek vagy más tényező eredménye, de ez a lemez nagyon egységes lett. Időbe telt, mire a fülem túljutott a címadó, minden édesanyának írt számon, ami talán az egyik legjobb a lemezen; az egymás után sorakozó szavak dallama slágerként viselkedik, és tartósan beköltözik a hallgató fülébe. A következő kedvencem (Gabriyélé) főként érdekes ritmusaival nyűgözött le, ebben nagyon erősen érződik az afrikai örökség. Harmadik legyen a „Madanm Baba”, a maga kilenc perces hosszával, és ami a cappella énekkel indít, hogy az első refrénnél a kórus és a hangszerek is belépjenek – ebben összegződik legjobban a maloya lényege. Különleges és egyben lenyűgöző album a monmon. Afrika és India, szomorúság és öntudat, ritmus és szöveg régen hallott egysége – ez vár mindazokra, akik megismerkednek Danyèl Waro zenéjével.

 

Kinek ajánlom: az újdonságokra fogékonyaknak, Afrika-kedvelőknek és frankofónoknak ajánlom.

2017-ben megjelent album (Buda Musique)

Az előadó facebook oldala: https://www.facebook.com/danyelwaro/

 

 

 

Las Cafeteras: Tastes Like LA (CD)

 

Los Angeles keleti felében élő bevándorlók gyerekei alapították ezt az együttest, amelynek idén áprilisban jelent meg a második lemeze. Alapban a mexikói Veracruz környékére jellemző son jarocho stílusban játszanak, de ez csak a kiindulási alap, amit amerikai elemekkel kevernek (rock, hip-hop, stb.), jellemző még rájuk a vidámság, a tánc – és nem utolsó sorban a politikus szövegek. Nem értenek egyet a jelenlegi elnök politikájával, és muzsikusok lévén zenéjükkel tiltakoznak, tesznek fel (elgondolkodtató) kérdéseket.

 

Ilyen például a kislemezen is kiadott, klipes „If I Was President”, amely hamisítatlan mexikói hangulattal indít, köszönhetően az ukuleleszerű jaranának és az éneknek, hogy aztán átváltson reppelésbe, így azonmód megérkezünk az USA-ba (ráadásul mintha a zene bluest is tartalmazna). Ez azonban nem a végállomás, hiszen némi folkos momentum után latin popszerűség ­jön – mindeközben pozitivizmust üzennek nekünk, és arra biztatnak, hogy gondolkodjunk el azon, mit tennénk, ha mi lennénk az elnök. „Az elnök azt mondja, hogy egy falat akar építeni. A Las Cafeteras hidakat akar építeni.”– mondja Denise Carlos énekesnő.  A másik kedvencem egy Woody Guthrie-feldolgozás a „This Land Is Your Land”. Ez az eredeti nótához hasonlóan kezdődik, de egy percig sem kell várnunk, és kezdetét veszi a latin fiesta, vidámsággal, féktelenséggel (norteño stílusban) – a klipen több más hangszer mellett feltűnik a koncertjeik szerves részét képező zapateado (ez egyébként olyan, mintha flamenco táncot látnánk, csak attól teljesen eltérő módon).

 

Egyetértek azokkal, akik szerint a Las Cafeteras nemcsak azon dolgozik, hogy az emberek elgondolkodjanak az államokban, és ne hagyják magukat megtéveszteni a politikusok és más effélék által, hanem – és számomra sokkal izgalmasabban hangzik – létrehozzanak egy új mexikói-amerikai zenét. Megtartva a hagyományokat, valódi történeteket mesélve, sírva és kacagva – tele energiával, tettvággyal. Egyszer jó lenne őket élőben látni.

 

Kinek ajánlom: továbbfejlesztett mexikói muzsika, amerikai elemekkel keverve, elsősorban latinkedvelőknek ajánlott.

2017-ben megjelent album (Szerzői kiadás)

Az együttes weboldala: http://lascafeteras.com/

 

 

 

 

Kazut de Tyr: Jorjuna (CD)

 

Az elmúlt hónapok során számtalan esetben írtam olyan albumokról, amelyeken az előadók bátor kézzel vegyítik a különféle kultúrákat, hangszereket. Ez alapján bárki azt hiheti, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga, nem kell hozzá más, csak mindenki játssza a saját dallamát, és garantált a közönségsiker. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk – ez így alapban nagy valószínűség szerint vagy nem működne, vagy rosszabb esetben a sokadik másolat címkét érdemelnénk ki a kritikusoktól. Ilyen esetekben nemcsak a magas szintű hangszeres tudásra van szükség, hanem arra a fajta kreativitásra, amelyik új utakra tereli a zenészeket, és felruházza őket azzal a képességgel, aminek birtokában meglátják a különböző kultúrák közötti hasonlóságot, a kettőből valami új létrehozásának lehetőségét.

 

A pontos céljukat nem ismerem, de valami hasonló lehetett a célja jó tíz évvel ezelőtt a breton Kazut de Tyr triónak, amikor elindultak a Közel-Keletre, és útközben szülőföldjük zenei hagyományait ötvözték az útközben hallott muzsikákkal. Balkán, Románia, Bulgária, Törökország, Kurdisztán – a lista kellőképpen hosszú, és ha csak az előző lemezük (Kazut de Tyr – 2012) óta eltelt időt nézzük, bőven volt idejük kísérletezni a különféle dallamokkal, ritmusokkal. Az elképzelt hangzás érdekében négy muzsikust láttak vendégül a stúdióba, a végeredmény pedig igazolja az elképzelés helyességét.

 

Kezdjük rögtön a mellékelt klipes nótával (Boked Eured), ami szerintem az album legjobbja. Úgy kezdődik mint egy hagyományos breton ballada, kimért és megfontolt, s nem utolsó sorban szomorú. Éric Menneteau éneke pontosan visszaadja ezt a hangulatot, Gabriel Kerdoncuff trombitája hozzáteszi a kesergést, Yves-Marie Berthou dobolása pedig a temetői gyászmenet visszafogott tempóját biztosítja. Ezzel azonban még nincs vége, csatlakoznak a többiek, kanun (qânûn), harmonika, saz, fokozva a gyászos hangulatot. Aztán Kani Kamar veszi át a mikrofont, és torkának köszönhetően egy kontinenssel távolabb találjuk magunkat. Majd cserélnek az énekesek, és mi újra Bretagne földjén találjuk magunkat, mindeközben a zene szinte semmit sem változik – fantasztikus kompozíció. Szerencsére a lemezt többnyire vidámabb témák uralják, sőt meglepően sok a táncolható szerzemény, ide tartozik a „Gavotenn Plouenez”, ahol főként a trombita és a harmonika viszi a prímet.

 

Semmi kétség, a Jorjuna méltó módon folytatja azt a zenei kalandozást, melynek során a breton trió eljutott a Közel-Keletre. A hastánc ezúttal ugyan kimaradt, de a helyette kapott sokféle formában feldolgozott/előadott jorjuna ritmusok bőven kárpótolnak. Kíváncsian várom, merre mennek tovább.

 

Kinek ajánlom: Bretagne, Balkán és Közel-Kelet egy lemezen – gyakorlatilag minden világzene kedvelőnek nyugodt szívvel ajánlom.

A 2017-ben megjelent album (Hirustica).

A kiadó weboldala: https://www.hirustica.com/kazut-de-tyr/