Főkép

Azért az tényleg hatalmas segítség, ha az ember egy olyan zenekar hátszelével tudja elkészíteni saját kis hiúság-projectjét, mint a Strokes. Persze nem azt mondom, hogy a CRX-nek nincsenek meg azok a mindentől független erényei, amik biztosítják a létjogosultságát az amúgy eléggé telített könnyűzenei palettán, de az is tuti, hogy Nick Valensi gitáros bandája nem a Columbia Recordsnál és nem Josh Homme produceri segítsége mellett hozta volna ki a debütalbumát, ha nincs az anyazenekar. De nincs is ezzel különösebb baj, az Is This It tényleg a kétezres évek alaplemeze, és az egyik legjobb gitáralbum, ami az elmúlt húsz évben kijött (ok, még az Arctic Monkeys erős versenyben van az első helyért), és a Strokes-nak a későbbi kiadványaiért sincs miért szégyenkeznie (bár azok már meg sem közelítették az első albumot), tehát a tagok igazán megérdemlik, hogy a sideprojectjeik is kapjanak némi figyelmet.

 

Nick Valensi (ritmus)gitáros ráadásul a zenekaros társai közül utolsóként jelentkezett kis mellékes bandájával, a CRX-szel, ahol azonban már a lead gitárosi és énekesi feladatokat is magára vállalta. Saját elmondása szerint a banda power pop és heavy metal vonalon mozog, de az utóbbiból egy-két agresszív(abb)nak mondható szólón kívül én mondjuk semmit nem érzékeltem, úgyhogy maradjunk inkább az egyszerű rock megnevezésnél, amit időnként new wave-es szinti- és gitárhangképek és textúrák színesítenek, a Strokesra is jellemző garázsos, punkos lendület mellett. Nem kerülünk tehát különösebben messze az anyabanda stílusától, sőt, ha itt is Julian Casablancas énekelne, talán még el is hinném, hogy egy B-oldalas válogatásról van szó (nem feltétlenül a dalok minősége, inkább a Strokes műfajától kissé idegen volta miatt)

 

 

 

Nehezen megfogható egyébként az egész lemez, mégpedig azért, mert bár nagyon minőségi a cucc, mégis kissé úgy érzi az ember, hogy nem tart sehova, nincs célja, nincs kifutása és értelme... Ráadásul a dalok is annyira sokszínűek, hogy sokszor széttartónak érezhetjük az albumot, annak ellenére, hogy csak harminc perc az egész. A pozitív serpenyőben viszont ott vannak a fogós és ügyes gitártémák, a punkos agresszív kitörések (főleg középtájon), a remek hangzás és hangképek (Josh Homme zseniális munkát végzett) és a sokszor ismételhetőség. A két kislemezes dal alapján nem érdemes amúgy dönteni, mert azoknak pont a leginkább sótlan és átlagos tételeket sikerült kiválasztani. Ha szeretni vagy megszeretni akarjuk Nick Valensi bandáját, akkor inkább a rövidke, de nagyon velős és fogós „On Edge”-dzsel kezdjük (na jó, itt talán van egy kis heavy metal is), vagy a valóban Strokesos „One Track Mind” felé keresgéljünk (az a kitörésszerű szóló a végén zseni). De a zakatolós, post-punk alapozással majd egy remek ikergitáros gitárszólóval támadó „Walls” is remek, mint ahogy az utána következő, gondolkodósabb „Slow Down” is (bátor lépés egy ilyen rövid albumra egy kvázi-balladát feltenni, de működik).

 

Klasszikus 7/10-es (szigorúbbaknak 6/10) lemez tehát a New Skin, vagyis semmi nem történik, ha nem hallod, nem vesztesz vele tényleg a világon semmit, viszont ha eléd kerül, mindenképp tegyél vele egy próbát, mert nagyon jól szól, nagyon jól megírt és eljátszott dalok vannak rajta (mondjuk Valensi énekhangja finoman szólva is semmilyen), és ha még véletlen a Strokest is szereted, akkor biztos, hogy meg fogod találni a számításaidat ezzel is, főleg így nyár felé közeledve.

 

A zenekar tagjai:

Nick Valensi – ének és gitár
Jon Safley – basszusgitár
Darian Zahedi – gitár
Richie Follin – billentyűk
Ralph Alexander – dobok

 

A lemezen elhangzó dalok:

1. Ways to Fake It
2. Broken Bones
3. Give It Up
4. Anything
5. Walls
6. Slow Down
7. On Edge
8. Unnatural
9. One Track Mind
10. Monkey Machine

 

Diszkográfia:

New Skin (2016)