Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Három friss lemez: The Biebers / Hans Zimmer / Johnossi

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

The Biebers: Vár A Holnap

(Gold Record Music)

 

Eddig kétszer hallottam őket élőben, és ugyan nem jutottam közelebb a jelenség megfejtéséhez, de (férfiasan bevallom) az első lemezük alkalmanként simán bekívánkozik a lejátszómba. Van valami a sutácska angol szövegekben, a kilencvenes évek hamis diszkónosztalgiájában, az olykor rémegyszerű, máskor meglepően színes dallamvilágban, ami állandósult pörgésre, jókedvre, féktelen bulizásra sarkallja a hallgatót – ezzel persze nálam simán verik a hazai popszcéna jelentős részét, de azért ezt még nem tekinteném olyan lenyűgöző teljesítménynek. Viszont arra bőven elég az egyszerűen csak The Biebers-re keresztelt első korong, hogy izgatottan várjam a másodikat, vajon mit fogok kapni (ugyanazt, mint az elsőn? Erős váltást, megmutatva, hogy Puskás Petiék másban is nagyon jók? Vagy valamit, amire egyáltalán nem számítok?).

 

És amikor az első számokat hallgattam, még nem is különösebben panaszkodtam. Egy szokatlanul izgalmas és egyedi „Intro” (vicc nélkül, szerintem ez lett a legszínesebb szám az egész lemezen); a „Pont Most”, ami a szövegtől eltekintve simán kerülhetett volna az első albumra is (váratlan módon még a magyar dalszöveg sem zavar, sőt); aztán jön a „Valami Mást”, és hirtelen ellenőriznem kellett, Wellhello-reklám került a playlistemre, vagy mégis mi történik. Sebaj, nem akadunk fel ilyesmin, lapozzunk, „Minden A Miénk”, jó, hát nem lehet minden The Biebers dal hibátlan; „Felgyulladt A Város”, nahát, kicsit sötétebb pop, meglepő szöveg, egész szimpatikus; „Üzenet A Lányoknak”, Puskás Dani is énekel, végül is miért ne – de már érzem, hogy itt valami nem klappol, pedig még hátra van tíz szám.

 

Aztán a folytatás véglegesen meggyőz arról, hogy most nem találom a közös hangot a The Biebers-szel. Hiába látom, hogy miként próbáltak formálni a koncepción, valahogy ezúttal nagyon nem érzek rá. A lemez második felében egyszerűen szinte csak unatkozom (kivétel talán a „Sítábor”, amiben újra megvan az a guily pleasure pörgés, amit szerettem korábban), vagy amikor mégsem (mondjuk az „Utolsó kör”-ben, ami mintha egy Punnany Massif korongról került volna ide), akkor sem érzem azt, hogy ugyanolyan erővel hatna, mint korábban. Azért a bónusz-jellegű, már közel egy éve ismert „Sun Is Shining” segít, hogy továbbra is kíváncsi legyek a srácokra élőben.

 

Vélemény: kevés újdonságot mutat az előző lemezhez képest, és az sem feltétlenül tetszik – pár erősebb dala miatt elő fog még kerülni, de én maradok az első lemeznél.

 

 

Hans Zimmer: Inferno (Original Motion Picture Soundtrack)

(Sony Music)

 

Nem tagadom, hogy Langdon professzor kalandjai elég régen elvesztettek lelkes nézőik közül (nekem már a második rész, az Angyalok és démonok olyan mélypont volt, hogy a harmadikra már nem is mertem vállalkozni), hiába értékelném egyébként az összeesküvés elméletek, a történelem és az akció kombóját. Viszont ha a zenét nézem, Hans Zimmer szerintem kifejezetten izgalmas és érdekes score-t komponált a korábbi részekhez, úgyhogy minimum kíváncsi voltam, vajon ezt a minőséget még most is tudja-e tartani (amikor az évi négy-öt film mellett folyamatos koncertezést is vállal), vagy azért már Hollywood legismertebb zeneszerzőjén is érezni a megfáradás jeleit (amin kivételesen nem Pali kollégám kedvenc ködkürtjeit értem).

 

Ami számomra elsőre meglepő volt, az a szintetizátorok és egyéb elektronikus hatások gyakori feltűnése. Persze aki figyelemmel követi az elmúlt években Zimmer munkásságát, az nem fog annyira csodálkozni (a 2016-os évből gondoljunk mondjuk a Batman v Supermanre), de valahogy az Infernóhoz elsőre nem gondoltam, hogy illik ez a fajta megközelítés. Mert amíg a szuperhős-eposz a grandiózus, ugyanakkor nagyon is sötét hangulatával szinte megköveteli a szokványostól eltérő megoldásokat, addig Langdon prof. rohangálása számomra teljesen más koncepciót hívna elő (mondjuk azt, ami a lemez végén, a szinte hibátlan „Life Must Have It’s Mysteries”-ben kap főszerepet) – kórusra írt, vonósokkal teli, epikus, de mégsem horrorisztikus témákat. Ehhez képest már a nyitó „Maybe Pain Can Save Us” megdönti ezt a feltevést, és akkor hol van még a lemez talán legizgalmasabb, ugyanakkor legzavarosabb, legkegyetlenebb darabja, a „Seek And Find”...

 

Azért aggódni nem kell, van itt szépség is bőven: a „Beauty Awakens The Soul To Act” vagy az „Elizabeth” esetében már a címből érezzük, hogy itt valami csodálatos fog történni. De amíg eljutunk ezekhez a lemez (és a film) végén, még sok megpróbáltatást kell kiállnunk – ennek következtében a bő órás korong közepén egymást váltják a durva, kaotikus, torz darabok („Remove Langdon” vagy „The Cistern”) és a finomabb, érezhetően inkább rejtély- és gondolatközpontú tételek („Venice” vagy „Doing Nothing Terrifies Me”). Attól viszont jóindulatúan tekintsünk el, hogy igen sok utánérzés foghat el minket az album hallgatása közben (vegyük csak „Cerca Trová”-t...), hiszen ez szerintem a legtöbb Zimmer-lemezen pont ugyanígy van.

 

Vélemény: ha létezik olyan, hogy átlag-Zimmer, akkor ez az, de hát ennyi munkával a háta mögött ez sem lebecsülendő.

 

 

Johnossi: Blood Jungle

(Universal Music)

 

Az elmúlt években határozottan azt vettem észre, hogy a stadionrock egyre unalmasabb és fantáziátlanabb műfajjá válik (talán a legnyilvánvalóbb példám a Kings of Leon, de rajtuk túl is lehetne sorolni a nem túl eredeti bandákat) – bár biztosan vannak kivételek, én nem nagyon találkoztam még velük. Egészen mostanáig, ugyanis a svéd rockduó, a Johnossi a teljes ismeretlenségből (mármint számomra, ami nyilván téves megítélés, hiszen már a negyedik lemezüket adja ki a Universal, így biztosan nagy tömegek szeretik őket) egy olyan rocklemezzel jelentkezett, ami nálam minden téren kielégíti a „kreatív, izgalmas, szórakoztató stadionrock” fogalmát.

 

Kezdjük ott, hogy egyszerűen nincs az albumon gyenge szám. Még az esetleg kevésbé pörgős dalokat (Hands) is nagyon jó hallgatni, hát még azokat, ahol igazán megmutatja a duó a tudását. Egymás után sorjáznak az érdekesebbnél érdekesebb számok, amik hiába épülnek ezerszer hallott és ismert alapokra, hiába látjuk, hogy nem lesz belőlük semmi különösebben eredeti, de mégis van bennük annyi ötlet, izgalmas megoldás, húzós refrén vagy meglepő dallam, ami simán kihúzza az átlagból a lemezt. A „Blood” menő nyitányától és a „Weak Spots” megragadó ritmusától kezdve az „Air is Free” tömegek által énekelhető refrénjén vagy a „Freeman” gitárján át az „On A Roll” hangzásáig és a „Hey Kiddo” fütyülős, nem túl szofisztikált szövegéig minden szám különleges valamiért.

 

Egy ideális világban, teszem hozzá, ez lenne az „alap”, ennél a szintnél alacsonyabbra nem kellene menni, de valahogy mégis úgy érzem, hogy a Johnossi ezzel is kiemelkedik a jelenlegi mezőnyből. Nem mellesleg pedig ennek a kreatív, játékos stílusnak köszönhetően nagyon jó hangulata van az egész lemeznek: érződik, hogy itt nincsenek „nagy tétek”, nem kell világmegváltást csinálni minden egyes számmal (rád nézek, KoL), egyszerűen csak szórakoztatni, stílusosan, ügyesen, vérbeli stadionrockkal.

 

Vélemény: nem korszakalkotó, viszont minden pillanatában szórakoztató rocklemez – ha a rádióban csak ilyet játszanának, én nem panaszkodnék.

 


Szabó Dominik - 2017. április 25.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Johnossi)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!