Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Tulegur: Wind, grass, sound (CD)

 

Amikor az ember úgy gondolja, hogy már mindent látott és hallott, ami a mongol torokénekléssel kapcsolatos, akkor a valóság egy laza legyintéssel ráébreszti, mennyire nincs igaza, mert a jelek szerint mindig akad olyan muzsikus, aki valami újat, valami eredetit tesz le az asztalra. Ebben az esetben mindezt a Kínához tartozó Belső-Mongóliából érkező, mindössze kéttagú Tulegur együttes produkálja, lófejes hegedű nélkül!

 

Gangzi klasszikus zongorát és operát tanult, de közben úgy érezte, rockot kellene játszania. A torokéneklés (khoomei) a születésekor még ismeretlen volt hazájában, de némi utánajárás és gyakorlás után sikerült elsajátítania ezt az énekstílus. Zongcan korábban rockegyüttesben játszott, így bármikor összefuthattak volna Kínában, de erre végül egy 2012-es finn turné során találkoztak, amelyre egymástól függetlenül mentek. Hazatérésük után az ekkor elhatározott közös projektből nem lett semmi, viszont két évvel később, amikor Gangzi fellépett egy maláj fesztiválon, és kellett egy ütőhangszeres kísérő mellé, elsőként Zongcan jutott az eszébe – azóta létezik a napjainkban is aktívan koncertező Tulegur.

 

Zenéjük a rock és a folk érdekes ötvözete, hallgatás közben gyakran a tágas pusztákon éreztem magam (Yimin River), ahol a nomád pásztor éneke száll a szélben, máskor meg mintha akusztikus koncerten lennék, ahol a fémes hangzást felváltja az elektronikamentesség. Az egésznek van egyfajta lassan hömpölygő, hipnotikus hangulata, amit az időnként felbukkanó elektromos gitár sem változtat meg. Mindezeken túl a Wind, grass, sound album képes arra az apró varázslatra, amivel egyszerre okoz természetközeli és urbánus élményt. A duó formáció eredményeként mindezt meghitt, nagyon közvetlen módon tálalják, mintha ott ülnék mellettük az esti tábortűznél, miközben Gangzi a világról, illetve a világhoz énekel. Mágikus zene – se több, se kevesebb.

 

Kinek ajánlom: nyugati rock és mongol népzene ötvözete, elbűvölő hangulattal – mindenkinek ajánlott.

2015-ben megjelent album (Kaiguan).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/tulegur

 

 

 

King Ayisoba: 1000 can die (CD)

 

Ismét egy előadó, akiről korábban semmit sem tudtam, pedig nem ma kezdte zenélést – ez a hátránya, ha valaki ilyen későn fedezi fel magának a világ zenéit. King Ayisoba kologón játszik, ami a hagyományt és a megtestesült minimalizmust ötvözi, hiszen mindössze két húr áll a muzsikus rendelkezésére a lantszerű, jellegzetes alakú hangszeren. Ez alapban nem okoz gondot, hiszen énekkel kiegészítve, tökéletesen megfelel a végtelenbe tartó afrikai dallamok előadásához, és tényleg több évszázados múltja van a használatának.

 

A nehézséget szerintem a nyugati kultúrkörben nevelkedett fül számára ebben az esetben az okozhatja, hogy vagy megszereti a kologo hangját, vagy nem. Ha elnyerte tetszését, akkor már csak az van hátra, hogy rácsodálkozzon a lemezen hallható fúziós zenére, amely főként abban különbözik a hasonló párosításoktól, hogy itt sokkal hangsúlyosabb, markánsabb a népzene, a hagyományos ghánai muzsika. Ez a „Grandfather Song” című szerzeményben figyelhető meg a legjobban, ami gyakorlatilag csak kologóból és szenvedélyes énekből áll – olyan mintha egy ghánai faluban hallgatnánk a helyi trubadúrt.

 

Ez azonban csak az egyik arca King Ayisobának, mert ahol kevés lenne a kologo, ott segítségül hívja a ritmusszekciót, akik különféle dobokon nem csak táncolhatóvá változtatják a zenét, hanem ráadásként hozzáadják Afrika lüktetését. Ez persze még nem minden, hiszen például a „Dapagara” tételben Orlando Julius szaxofonozik, de úgy, mintha az idők kezdete óta ő is a doboscsoporthoz tartozna, nem pedig egy egészen más kultúrvidékről származna. Utolsó kedvencként a záró „Ndeema”-t említem, mert ebben az addigi szenvedélyesség átadja helyét egyfajta ellágyulásnak, visszafogottan szól a kolongo és női vokál, Ayisoba sem indulatból énekel – igazi búcsúdarab, kicsit érzelmes, de nagyon jó.

 

Kinek ajánlom: elsősorban amodernizált afrikai muzsikát kedvelők számára fontos megjelenés.

2017-ben megjelent album (Glitterbeat)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/kingayisobaofficial/

 

 

 

Carmen Souza: Creology (CD)

 

Ez a lemez nem tartalmaz vérbő latin muzsikát, szóval aki a cím ismeretében fiesta feelinget vár, az bizony csalódni fog. Hangulatát tekintve sokkal közelebb van Corinne Bailey Rae napsütéses derűjéhez, mint a brazil karnevál forgatagához. A Zöld-foki szigetekről származó énekesnő számomra legfőbb ismérve, hogy gyakorlatilag teljesen hiányzik belőle a Cesária Évora révén világszerte megismert morna stílust jellemző szomorúság. A Creology a vidámságról, az örömről, az élni jó attitűdről szól (legalábbis ezt hallom ki belőle).

 

A zenét a portugál basszusgitáros, Theo Pascal jegyzi, aki le sem tagadhatná a jazz iránti vonzalmát. Az olyan szerzemények, mint például a „Kem Ka tem Cabeza” ezt teljesen nyilvánvalóvá teszik, ebben mennek el legjobban ebbe az irányba. De akkor sincs gond, ha a latin vonal az erősebb, hiszen a dobos-ütőhangszeres Elias Kacomanolis remekül hozza ezeket a ritmusokat. A produkció persze úgy kerek, hogy Carmen Souza énekel, mert a jelek szerint mindkét világban otthonosan mozog, a hangja egyszerre meleg, napsugaras és talán egy kicsit évődő.

 

A 2017. április 14-én megjelenő album simán felfogható zenei családfakutatásnak, amely során Souza keresi a gyökereit, és sorra veszi az afrikai, a dél-amerikai hagyatékot, kiegészítve sok-sok jazzel, és persze a Zöld-foki szigetek muzsikája sem marad ki a listából. A saját szerzemények mellett (melyek szövegét túlnyomó részben az énekesnő írta) három feldolgozás is felkerült a korongra, és ezek közül kettő szerintem nagyon jól sikerült. Az Edu Lobo nóta, a „Upa Neguinho” a leglatinosabb (bossa nova) tétel a lemezen, míg a Horace Silver darab (Pretty eyes) inkább a jazz vonalat erősíti. Harmadik kedvencként a címadó és egyben lemezzáró számot említem, mert érzésem szerint ez kicsit kilóg a többi közül, a korábbiaknál sokkal dominánsabb Kacomanolis játéka, és Souza éneke kevésbé jazzes – ha valaki megkérdezné, biztosan ezt javasolnám a rádiós dalnak.

 

Kinek ajánlom: érdekes kísérlet a „világjazz” megteremtésére, főként jazzkedvelőknek ajánlom.

A 2017-ben megjelent album (Galileo).

Az együttes weboldala: http://www.carmensouza.com/