Főkép

Vannak zenekarok, akiket különösebben nem kell bemutatni, hiszen még az is tud legalább két dalt mondani tőlük, akik a grönlandi szúnyogok párzási életének tanulmányozására tette fel az életét, és egy jéghegy alatt él, a világtól elzárva. A legtöbb ember azonban legalább négy-öt dalt is fel tud sorolni komolyabb megerőltetés és hosszan tartó gondolkodás nélkül, ami nem is meglepő, hiszen eddigi bő harmincéves pályafutása alatt, raklappal szállította a világslágereket a Bon Jovi.

 

Amit még talán érdemes az elején leszögezni: kevés nálam nagyobb rajongója van kis hazánkban a csapatnak, tehát az összes lemez, mindegyik dalát kívülről-belülről ismerve, nem csak a kötelező slágereket, kiadatlan, bónusz és koncertfelvételeken át, mindent. Pont emiatt meglehetősen szubjektív leszek az ajánló írásakor. De kezdjünk azokkal az alapinformációkkal, amik miatt nálammég nem billen semerre sem a mérleg nyelve: a banda már rég nem olyan lemezeket készít, mint egykoron. Az új évezredben nem követte egymást két ugyanolyan lemez, mert kicsit mindig az aktuális trendeket követve érkeztek az albumok. Voltak meglehetősen jól sikerült darabok (mint Bounce vagy Have A Nice Day) és kifejezetten gyengécskék (mint a legutóbbi, What About Now) is, éppen amerre fújt a szél, mert Jon egyre inkább kezdett üzletemberként gondolni a zenekarra és kevésbé rockzenészként (pont emiatt is kicsit fura az új lemez címe, hiszen...).

 

Abból a szempontból mindenképpen neki lett igaza, hogy a lemezeladások őt igazolták, viszont a végeredményt kevésbé fogadták őszinte lelkesedéssel a rajongók. Pontosabban azok a rajongók, akik a zene, a dalok miatt hallgatják őket, és nem a főhős mosolya miatt. Szokás mondani, hogy háztartási rockzene, mert a banda fő rajongói a háziasszonyok népes táborából kerülnek ki, akiknek persze fontosabbak Jon kiállása és image-e mint az, hogy Richie milyeneket szólózik és vokálozik. Talán az utóbbi időben tapasztalható megváltozott zenei közeg, talán az alkohol problémái miatt, de távozott a gitáros a csapatból az előző lemez turnéjának egyik állomásán. Ezzel a banda nemcsak gitárosát, de fő kreatív agyát is elvesztette, hiszen a fő slágereket együtt írták a frontemberrel. Ráadásul úgy alakult, hogy a kiadóval sem tudott megegyezni Jon, és úgy tűnt, hogy szakítanak, aztán végülis sikerült megegyezni, és mégiscsak maradtak a kiadónál.

 

Tekintve, hogy Sambora már nincs a fedélzeten, így Jon végképp egyedül írta a dalokat, pontosabban pont azokkal az emberekkel, akikkel az utóbbi lemezeken is kollaborált már az énekes. John Shanks ismét producerként és társdalszerzőként van jelen, sőt a gitárok nagy részét is ő játszotta fel a lemezre. Ez kicsit fura is, hiszen az elmúlt években a turnén Richie-t helyettesítő Phil X is hivatalos taggá lépett elő, aki ráadásul eggyel fiatalabb korosztály, így ég a tettvágytól is, viszont nemhogy a dalokba nem szólhatott bele, de csak hármat játszott fel a stúdióban.

 

Phil mellett a csapattal húsz éve turnézó és lemezeket készítő Hugh McDonald (aki anno már a „Runaway” basszustémáit játszotta fel Jonnal) is előlépett hivatalos taggá, amely lépések érthetőek, hiszen Jonnak egy rendes működő banda látszatát kell fenntartani, holott nincs beleszólásuk a tagoknak a dalokba. Ami végképp fura, hogy még a billentyűs, David Bryan sem írhatott semmit a lemezre. Ezeket azért éreztem fontosnak tisztába tenni, hogy meg lehessen érteni, miért nem tetszik a szubjektív énemnek ez a lemez, olyannyira, hogy szerintem inkább kellett volna szólólemeznek lennie. Viszont objektíven nézve, miért is cselekedett volna így Jon, hiszen így jobban eladható a dolog, a rajongók döntő részének – sajnos – úgyis mindegy, hogy ki gitározik, ezért bőven nevezhető marketing szempontból ésszerűnek ez a megoldás.

 

A felvezető, címadó tétel annak ellenére jól sikerült darab, hogy a „Have A Nice Day” újragondolása szinte egy az egyben, a refrént is rá lehet énekelni, a gitárszóló és az utána lévő kiállás is nagyjából ugyanaz, csak a hangszerelés lett eggyel country-sabb.

 

 

Igen, Jon country-hoz fűződő vonzódása mit sem csillapodott az évek során, persze miért is tette volna, hiszen Amerikában zabálják a stílust. Kis túlzással úgy is összegezhető a lemez, hogy amelyik dal nem country-s, az maszatolós, U2-s vagy Coldplay-es pop/rock zene. A „Living With The Ghost”-ban kicsit újrahasznosították a „Just Older” dalukat, a „Knockout” basszusgitárja erőteljes ugyan, középtempós darab, de a zene zavaróan Coldplay.

 

 

Elértünk az első balladához, amely hallatán nem tudom, hogy lesz-e valaki, aki nem asszociál Chris Isaac munkásságára. Nem túlságosan túlbonyolított hangszerelésű, a refrén vitathatatlanul ragadós, bármennyire is fáztam tőle az elején. Refrénje átvitt értelemben akár egy Richie-nek címzett, a helyes munkamorálról szóló szónoklat is lehet.

 

 

A „Born Again Tomorrow” a lemez legjobbja... is lehetett volna, ha minimum szólnak Ticónak, hogy fel kellene dobolni, mert azt azért kikérem magamnak, hogy egy Bon Jovi lemezen diszkósított dobgép legyen (és sajnos nem ez az egyetlen szintetikus, számítógépes trükközés a lemezen). Egyébként a „We Weren’t Born To Follow”-t idézi, az pedig végképp elszomorító, hogy az egyetlen értékelhető és kifejezetten pofás gitárszóló ebben a számban legyen.

 

A „Roller Coaster” is a jobb pillanatok közé tartozik, a refrénje is teljesen rendben van – nem is lehet véletlen, hogy a Jimmy Eat World már megírta egyszer. Ha a woo-ooh-s kiállás helyett még egy gitárszólót is tettek volna bele, máris szebb lenne az összkép. Jon-nak van egy fura kötödése a „hallelujah” kifejezéshez, és az utóbbi időkbe egyre több dalszövegébe erőlteti bele, és most sem tett másképp a lendületes „New Year’s Day”-ben, kissé rágógumis a refrénje, és egyhangúan sikál a gitár, de legalább tempós.

 

A „Devil’s In The Temple” lehangolt gitárjára és riffjére olyan szükségünk van már ekkorra, mint egy falat kenyérre, kár, hogy hiányzik belőle egy jó refrén. A „Scars On This Guitar” country-s lírája nem rossz, de az egyik tipikus esete, hogy Richie vokálja nagyon hiányzik, és úgy akár egy emlékezetes darab lenne. A „God Bless This Mess” a címadó ikertestvére, míg a „Reunion” a „Whole Lot Of Leaving” újragondolása. A „Come Up To Our House” pedig lágy, country-s lassúzás, nem a legerősebb, de levezetésnek megfelel.

 

 

A felvezetés és promotálás nyugodtan nevezhető sikeresnek, és Richie nélkülözéséből is jól jött ki Jon, hiszen a Billboard lista élén kezdett ez a lemez is, ráadásul több ment el belőle az első hetén, mint ugyanennyi idő alatt a szintén listavezető elődből.

 

A megkezdett úton haladt tovább Jon a csapatával, és ismét egy, a kor szellemének megfelelő hangszerelésű, pop/rock lemezzel rukkolt elő, amely túlnyomó részben az újabb rajongóknak szól, illetve azoknak, akiknek mindegy, hogy milyen a zene, csak Jon énekeljen. A régi fanok nagy része pedig elmegy a koncertekre, ahol a program döntő többsége úgyis a klasszikusokra épül, tehát mindenképpen nyerő a helyzet a főhős számára.

Objektíven nézve, a feladat teljesítve, sikeresen vette az elmúlt év(ek)ben felmerülő akadály(oka)t, és továbbra is fényes az a csillag.

 

Az együttes tagjai:

Jon Bon Jovi – ének, gitár

Tico Torres – dob

David Bryan – billentyűs hangszerek, vokál

Hugh McDonald – basszusgitár, vokál

Phil X – gitár, vokál

 

Közreműködő zenész

John Shanks – gitár, producer

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. This House Is Not for Sale

02. Living With the Ghost

03. Knockout

04. Labor of Love

05. Born Again Tomorrow

06. Roller Coaster

07. New Year`s Day

08. The Devil`s in the Temple

09. Scars on This Guitar

10. God Bless This Mess

11. Reunion

12. Come On Up to Our House

 

Diszkográfia:

Bon Jovi (1984)

7800° Fahrenheit (1985)

Slippery When Wet (1986)

New Jersey (1988)

Keep the Faith (1992)

Cross Road: Greatest Hits (1994)

These Days (1995)

Crush (2000)

One Wild Night Live 1985–2001 (2001)

Bounce (2002)

This Left Feels Right (2003)

100,000,000 Bon Jovi Fans Can`t Be Wrong (box set) (2004)

Have a Nice Day (2005)

Lost Highway (2007)

The Circle (2009)

Greatest Hits – Ultimate Collection (2010)

What About Now (2013)

Burning Bridges (2015)

This House Is Not For Sale (2016)