Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Karim Baggili: Apollo You Sixteen (CD)

 

Amikor a novemberi világzenei slágerlistánkra (elérhető itt) felkerült a belga muzsikus, Karim Baggali egyik szerzeménye az idén megjelent ötödik lemezéről, tudtam, hogy muszáj lesz meghallgatnom a többit is, mert gyakorlatilag leesett az állam, annyira magával ragadott amit a gitárjával művelt. Mintha nem öt ujja lenne, hanem legalább tíz, esetleg egyszerre több helyen van jelen, és így képes ilyen játékra, hangzásra.

 

Pár héttel később elindítottam az Apollo You Sixteen című albumot és gyakorlatilag azonnal egy másik dimenzióba kerültem, ahol teljesen természetes a hangok ennyire sűrű áradása. Sosem voltam a gitárnyűvők kedvelője, de amit Karim Baggali művel, az egyszerűen hihetetlen. Olyan virtuozitással kezeli mindkét hangszerét (akusztikus gitár és úd, vagyis arab lant), hogy azt látni, de még inkább hallgatni kell. Ez van annyira eredeti, hogy megérdemel egy új kategóriát, mégpedig az „underground arab flamenco”-t.

 

A lényeg benne van az „Exitimuse” című szerzeményben – ez olyan, mintha egy hagyományos flamenco gitáros némi gyorsító vegyszer hatására minimum kétszeres sebességgel pengetné a húrokat, és ezt a spanyol muzsikát ráadásként keveri a szomszédból átszűrődő arab melódiákkal. Ha mást nem is, ezt mindenki nézze/hallgassa meg a mellékelt videón (sajnos ez a rövid verzió, a lemezen ráadásként Karoline de la Serna érnekel, ami további pluszt jelent). A kísérletezés sem hiányzik az albumról, hiszen a „Balka Bike” nyit az elektronika felé, de ez a próbálkozás ugyanígy jelen van a nyitó, „Bella Fi`s Love” tételben is. Máskor pedig az arab hatás érvényesül (Al), bizonyságul Baggali gyökereinek sokrétű voltára, és arra, hogy nem csupán szédítően gyors szerzeményeket ír, hanem bizony a lassabb tempókban is otthon érzi magát.

 

Zenéje nem csupán kelet és nyugat vegyítésére jó példa, hanem arra is, hogy milyen az ihletett (világ)zene – jól felépített, változatos, hol nyugis, hol izgalmas, és az egész mégis egyensúlyban van, amelyben fűszerként elfér némi pop és rock.


Kinek ajánlom: flamenco-arab, gitár-ud keverék. Ellenállhatatlan hallgatnivaló.

2016-ban megjelent album (Take The Bus).

A gitáros webbook oldala: http://karimbaggili.be

 

 

 

Guo Gan - Emré Gültekin: Lune de Jade (CD)

 

Egy év után még mindig úgy gondolom, korlátlan lehetőségek állnak a világzene művelői előtt, de azért belátom, az igazán meglepő párosítások, megközelítések még ebben a szerfölött változatos stílusban is ritkák. Éppen ezért volt kellemes meglepetés, amikor első alkalommal hallgattam Guo Gan és Emré Gültekin duóját, mert korábban még nem volt hasonló élményben részem.

 

Lemezüket az egyszerűség és a letisztultság jellemzi, gyakran társítottam dalaikhoz a nyári naplemente képét, kedvenc vízpartomon ülve, nyugalom és harmónia társaságában. Gyakorlatilag nem csinálnak mást, csupán vegyítik a kínai és a török zenét, jelesül Guo Gan a kínai erhu jellegzetes hangzását társítja az Emré Gültekin által hozott sokféle hangszerhez, s persze mindketten énekelnek. Náluk nincs féktelen életöröm, miként szomorúság sem jellemzi számaikat, inkább csendes szemlélődés, belső derű árad belőlük, az a meghittség, amit vagy egyedül él át az ember, vagy hozzá közelállók társaságában.

 

Kis túlzással az album összes, számszerint hét szerzeményét említhetem, mint kedvencemet, de igazából azok tetszenek jobban, amelyek kínai alapokból építkeznek, mint például a „Chanson d’amour de Kang Ding”, ahol egy népdalt ad elő a duó – itt az jelenti a pluszt, ahogyan Emre Gültekin és a vendégként meghívott Simon Leleux alájátszik, illetve kiegészíti a kínai eredetit a törökös elemekkel. Nem maradhat ki az utolsó előtti „Üsküdar” sem, amely igazi csemege, ugyanis Eléonore Armanet éneke megidézi a szultáni udvart, miként az sem hétköznapi, ahogyan a török dallamot életre kelti az erhu.

 

A Lune de Jade lemez újfent meggyőzött arról, hogy igenis érdemes különböző kultúrák zenéjét vegyíteni, nem kell más hozzá a zenészek részéről, csak az egymás iránti alázat, odafigyelés, valamint kellő kreativitás, aminek eredményeként nem kioltják, hanem épp ellenkezőleg, felerősítik egymást. Itt ez történik, ihletett módon.

 

Kinek ajánlom: kínai-török zene, amit nyugodtan ajánlok minden újdonságra, érdekességre, illetve nyugalomra vágyónak.

A 2016-os album (HomeRecords).

A kiadó weboldala: http://homerecords.be/en/album-Lune_de_Jade-548.html

 

 

 

Mescaria: Mescaria (CD)

 

Régóta vártam, hogy a rovatban újra olasz világzenéről írjak, mert ahogy múlik az idő, egyre határozottabban érzem, bizonyos tájak, és az ott előforduló zenék sokkal közelebb állnak hozzám, jobban megérintenek. Ettől még „mindenevő” maradok (bár jazzt csak módjával), hiszen sosem tudhatom, mi vár rám a következő lemezen vagy koncerten, és sajnálnám az elszalasztott élményeket, de azért már vannak kedvenceim.

 

Ezen a héten utoljára a négytagú olasz Mescaria együttest ajánlom, akik korábban más formációkban már bizonyítottak, ezért esetükben nem az a kérdés, mennyire jó muzsikusok, hanem hogy milyen zenét csinálnak közösen. A válaszom erre röviden a következő: minőségi világzenét, aminek az alapja természetesen az olasz, pontosabban a dél-olasz zene, de ha úgy hozza kedvük, ezt kiegészítik a Mediterráneum számukra érdekes muzsikájával. Így kerülnek afrikai ritmusok és balkáni dallamok a pizzica vagy a tarantella mellé.

 

Kedvenceim közé ezúttal nem csak a táncra ingerlő tételek, hanem egy lassabb szerzemény, a „La furnaredda” is bekerült. Ennek két oka van: egyik a harmonika érdekes használata, a másik pedig Arianna Romanella hangja. Az énekesnő egyébként nem csinál mást, csak minden mesterkéltség és művi megnyilvánulás nélkül énekel, így teljesen meggyőzött arról, hogy ezeket a szöveget csak ebben a formában lehet előadni. A lemez csúcspontja számomra az októberi slágerlistánkra is beválogatott „pizzica di S.Vito”, mert nem csak igazi talpalávaló, hanem talán itt villantják meg legjobban tehetségüket a muzsikusok, amit a hegedű-harmonika közösen művel, az kifejezetten élvezetes.

 

Kinek ajánlom: kortárs olasz világzene, nem csak azoknak, akik napsütésre, olaszos életörömre vágynak.

A 2016-os album (Materiali Sonori).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/mescaria/