Főkép

Lukács Miklós (cimbalom) erős hang a kortárs zeneművészet világában. Klasszikus műveltsége és a népzenéhez fűződő gyökerei széles háttérrel kontextualizálták a jazz-ben elfoglalt helyét, amelybe ismét úgy emel be egy „népi” hangszert, a cimbalmot, hogy az nem egyszerűen egy érdekes hangszín, egy adalék szál a zenében, hanem annak fő és inspiratív mozgatórugója, önálló erő és kiindulási pont. Lukács Miklós abbéli vágya, hogy megmutassa: a cimbalom igenis 21. századi hangszer, most teljesült, méghozzá olyan neves és súlyos muzsikusok társaságában, mint Larry Grenadier (nagybőgő) és Eric Harland (dobok).

 

Ez a korong valószínűleg fordulópont Lukács karrierjében. A lemezből árad a tettre kész alkotóvágy elemi ereje, amely nem egyszerűen a virtuozitásban vagy a komplex szerzemények strukturális sokszínűségében merül ki, hanem a roppant figyelmes hangkép-beállításokban is, amelyek hallhatóan többféle célnak lettek alárendelve. Egyrészt, hogy bemutassák a hangszer sokszínűségét, sokrétűségét; másrészt, hogy a lehető legnagyobb dinamikai skálán szólalhasson meg a cimbalom – ami már önmagában feltehetően rendkívül nehézen megvalósítható –, és persze nem utolsó sorban magának a trió dinamikájának a megformáltsága miatt. Külön elismerés a hangmérnököknek, hogy mindezt sikerült ilyen jól rögzíteni, csúcsminőségben kapjuk meg az óriások játékát.

 

Merthogy valóban nem kevesebbről van szó, minthogy Lukács önnön erejénél és hangjánál fogva olyan társakra talált, akik nem egyszerűen közreműködnek egyik albumán, hanem akik Miklóssal együtt alkotnak valami egészen eredetit és páratlant a jazz és a kortárs zene szerteágazó történeteinek, világainak határán. Meglepődnénk, ha a már nemzetközileg is ismert és elismert magyar muzsikus most nem érne el az eddigieknél is még nagyobb sikereket ezzel a trióval, főként akkor, ha a tervezett, New York-ban felvételre kerülő és megjelenő második korong is megvalósul – ezt tényleg csak azért fűzöm hozzá a mostani megjelenés kapcsán, mert egyszerűen nem tudom, hogy a BMC kiadványoknak milyen a tengerentúli terjesztése, promotálása, de ha megfelelő, akkor Lukács már most mindent visz.

 

Erről a lemezről semmit nem árul el egy olyan mondat, hogy remekül sikerült. Sok-sok hallgatás után is egyre több rétege és finomsága tárul fel a muzsikának: a „Dawn Song” líra feszültsége és visszafogottsága, a szűkített skálák újszerűen dallamos használata mind-mind csak szavak, egyszerűen hallani kell a történteket, amelyek rendkívül átgondoltak. Mintha előre meg lett volna beszélve az említett kompozícióban Grenadierrel, hogy bizonyos hangokon nem állunk meg a még visszafogottabb és feszültebb érzet kedvéért. Grenadier a többiekhez hasonlóan egészen fantasztikus az egész korongon, a Bartók Béla által ihletett „Altató...” alatt teljesen máshová helyezi a ritmus hangsúlyait, mint a többiek, amitől egészen másként lüktet a muzsika. A téma szupergyors verziója, a „Pávatánc”, a madár tollaival ellentétben egyáltalán nem válik magamutogatóvá, az albumot bevezető „Balkáni szelek” ritmikai megoldásaitól pedig csak kapkodjuk a fejünket és forog velünk az egész világ.

 

Érett, kortárs muzsika: kihagyhatatlan.

 

 

Előadók:

Lukács Miklós – cimbalom

Larry Grenadier – nagybőgő

Eric Harland – dobok

 

Elhangzó szerzemények:

1. Balkan Winds

2. Lullaby for an Unborn Child

3. Peacock Dance

4. Dawn Song

5. Somewhere...

6. Act 3

7. Aura

8. Sunrise in Chennai

9. R.I.EP (In Memoriam Esterházy Péter)