Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Calypso Rose: Far From Home (CD)

 

Calypso – erről szerintem az emberiség többségnek vagy pár Harry Belafonte lemez, vagy A kis hableány című Disney-film egyik betétdala, a „Ringat a víz” jut az eszébe. Pedig ennél jóval többet tud ez a karibi műfaj, amely igazából elválaszthatatlan a tánctól (a hangsúlyos csípőmozgás nélkülözhetetlen), és természetesen afrikai gyökerekkel rendelkezik. A szigetvilágra behurcolt fekete rabszolgák előbb francia, majd később angol hatásokat építettek be zenéjükbe, és minden sziget saját stílust alakított ki. Az 1940-ben született Linda McCartha Monica Sandy-Lewis, ismertebb nevén Calypso Rose a hatvanas évektől koncertezik és készít lemezeket – ezt a tevékenységet a mai napig nem hagyta abba, ez idő alatt pedig számos díjat és címet kapott (többek között Calypso Queen).

 

2015-ben Manu Chao beleszeretett a zenéjébe, és nemcsak segített egy válogatásalbum kiadásában, hanem a következő sorlemez (Far From Home) két számában közreműködőként is részt vett. Ennek köszönhetően a „Calypso Queen” című nóta keverék lett, hiszen a kezdése annyira jellegzetes Chao, amennyire csak lehet. Aztán persze diadalmaskodik a calypso, és azok a bizonyos tengerparti pálmafák alatt termett ritmusok áteszik az irányítást. A másik közös nóta (Leave Me Alone) esetében egy pillanatig sincs kérdés, a karibi hatás maradéktalanul érvényesül, csak a fúvósszekció árnyalja a képet.

 

Azért idegen elemek felbukkannak még a lemezen, például a címadó „Far From Home” nekem helyenként ska és reggae, bár jellemzően a calypso lüktetése uralkodik benne végig. A legjobban azon lepődtem meg, hogy az immáron 76 éves Calypso Rose hangja mennyire fiatalos, hallás után legfeljebb 30-40 évesnek tippelném. Az élő fellépéseken készült videókon látszik, mennyire nagymamás a mozgása, de az egész lényét áthatja a belső derű, no meg a zene szeretete – és a hangja itt is nagyon fiatalos.  Az albumból árad a napsütés, az önfeledt jókedv, és persze óhatatlanul táncra késztet. Érdemes összehasonlítani bármelyik, a negyvenes években készült calypso felvétellel – a hangzás bámulatos mértékben fejlődött ez idő alatt, és úgy szólnak a mai felvételek, hogy arra panasz nem lehet. Mindezt persze abszolút megérdemli az énekesnő, miként azt is, hogy idén októberben ő kapja meg a Womex életműdíjat.

 

Kinek ajánlom: főként a calypso szerelmeseinek, meg mindenki másnak, aki egy igazi nyári albumra vágyik, lüktetéssel, napsütéssel, vidámsággal.

2016-ban megjelent album (Because / Warner)

Az énekesnő weboldala: http://www.calypso-rose.com/

 

 

 

Söndörgő: Tamburocket Hungarian Firework (CD)

 

Az egyik hazai sikertörténet egyértelműen a Söndörgő nevéhez köthető, hiszen a honi világzene egyik olyan együtteséről van szó, akik nem csak idehaza, hanem külföldön is komoly sikereket értek el – köszönhetően a 2014-ben, angol kiadónál megjelent lemezüknek. Mivel nemrégiben volt szerencsém koncerten látni őket, úgy gondolom, megérdemlik a népszerűséget, mert amit csinálnak, az nemcsak egyedi (amennyire tudom), hanem kifejezetten virtuóz produkció.

 

Alapvetően tamburazenekarról van szó, amiről röviden elegendő annyit tudni, hogy döntően pengetős hangszereken játszanak benne, aki pedig hosszabban érdeklődik, az olvassa el a wiki idevonatkozó szócikkét. A Söndörgő tagjaira egyébként is az a jellemző, hogy mindenki több hangszeren játszik, ami egyrészt kellő jártasságot és sokoldalúságot feltételez róluk, másrészt ha úgy hozza kedvük, akkor harmonikát vagy fúvós zeneszerszámot vesznek kézbe, színesítve, gazdagítva a hangszerelést, illetve a repertoárt. Ezek a tények önmagukban garantálják a változatosságot, ami egyébként a koncerten is jellemző volt rájuk. Ezen a lemezen délszláv hagyományokat dolgoznak fel, különféle gyűjtéseket formálnak saját képükre, egyedi megszólalást biztosítva a régi daloknak.

 

Másik jellemzőjük a pusztán hangszeres zene iránti vonzódásuk, a lemezen hallható pár énekes tétel inkább egzotikumnak, semmint jellemző vonásnak tekinthető. Egy biztos: az albumról nem tudok egyetlen szerzeményt sem kiemelni, köszönhetően az egyenletesen magas színvonalnak – nagyon átgondolt, jól felépített lett a Tamburocket. Az együttesnek még azt is jól áll, hogy időnként mintha elvesznének/belefeledkeznének a közös játékba. Az viszont vitathatatlan, hogy úgy tálalják nekünk a délszláv ritmusokat, mint csak kevesen, és üdítő változatosságot jelentenek a megannyi rezes és vonós banda között. Fiatalsággal, életörömmel töltik meg a számokat, miközben arcukon a kellő hangszeres tudás jelentette biztonság mosolyával pengetik a különféle méretű tamburákat – aki teheti mindenképpen nézze meg őket élőben, vagy ha erre nincs módja, hiánypótlásként itt ez a lemez.

 

Kinek ajánlom: a délszláv dallamok szerelmeseinek, illetve a mandolin és a tambura kedvelőinek.

2014-ben megjelent lemez (Riverboat Reords).

Bővebben az együttes weboldalán: http://www.sondorgo.hu/SoNDoRGo/Home.html

 

 

Az eheti harmadik lemezről túlságosan terjedelmes írás született, így az külön cikkben kerül publikálásra pár napon belül.