Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 31.

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Hungarian Noir (CD)

 

Egyáltalán nem érzem túlzásnak azt az állítást, miszerint Seress Rezső és Jávor László (ő írta a szöveget) 1934-es „Szomorú vasárnap” (Gloomy Sunday) című szerzeménye a legismertebb magyar sláger a világon. Azzal ne foglalkozzunk, hogy a sajtó halálos nótának állította be, aminek hatására tömegek ugrottak a pesti hidakról a Dunába, mert ha így lenne, akkor mára elnéptelenedett volna az ország. Azzal ellenben igen, hogy ez a szám a mai napig velünk van, és nemcsak az idősebb korosztály kedveli, hanem, számomra kicsit meglepő módon, a fiatalabb előadók is előszeretettel nyúlnak hozzá – mint például Curtis vagy Singh Viki.

 

Arra azért nem számítottam, hogy a vasárnapi rovatomban felbukkan a „Szomorú vasárnap”. Márpedig most pontosan ez történik, köszönhetően a német Piranha Recordsnak (igen, ők rendezik minden évben a Womexet), akik összeállítottak egy világzenei válogatást, tíz előadóval (plusz két korabeli felvétellel), akik mindegyike a saját képére formálta ezt a klasszikust. Maga az alapötlet szimpatikus, a választás pedig kifejezetten megtisztelő hazánknak – az pedig, hogy nem puszta kedveskedésről van szó, hanem tényleg értékelhető világzenei tartalmat tudtak az elképzelés mögé tenni, elismerést érdemel.

 

Világzenéről lévén szó, azon egy pillanatig sem csodálkozom, hogy a négy égtájról gyűjtötték össze a felvételeket. Spanyol, francia, angol, lengyel és portugál nyelven hallani ezt a dalt, már önmagában nagy élmény jelent, és akkor még nem szóltam a lényegről – mindenki megpróbálta újraértelmezni az eredeti zenét, ami kezdetben egy szál zongorát jelentett. Seress tényleg tudott valamit, mert olyan alapot hozott létre, amivel gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. Kezdve a kubai Vocal Sampling a capella előadásával, ahol énekhanggal teremtenek nagyzenekari hangzást, úgy, hogy közben megtartják az eredetire jellemző szomorkás hangulatot, bánatot. Ennél újítóbb szellemben látott munkához Glenda Lopez kubai énekesnő, aki latin dallamok segítségével hajtott végre átalakítást, aminek eredménye egy sokkal vidámabb, táncra ingerlő, már-már popos szerzemény lett.

 

Az elsőre meghökkentő tételek közé tartozik a brazil rapper, Gog felvétele, mert az álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az éneket szövegelésre, a zenét pedig elektronikára és hegedűre cseréljem. Kíváncsi lennék, hogy a szerző ebben a formában felismerné saját szerzeményét – úgy gondolom igen, de csak a hegedű által időnként felvállalt dallamnak köszönhetően. Meglátásom szerint a magyar Cimbalomduó jutott legközelebb az eredeti hangulathoz, miközben egyébként kedvükre eljátszanak a hangokkal, mintha nem is a „Szomorú vasárnap” feljátszása lett volna a cél, hanem annak hangulatára történő reagálás. Az ebből az irányból történő megközelítés nagyon hatásos – esős őszi napokon mindenki csak saját felelősségére hallgassa. Viszonyítási alapként megkapjuk Kalmár Pál 1934-es felvételét, amit annak ellenére tekinthetünk etalonnak, hogy az éneket nagyzenekar kíséri. Az érdekességek közé tartozik még Billie Holiday 1941-es verziója, aki gyakorlatilag a blues (és bárzenei) környezetbe ülteti át ezt az öngyilkos dalt.

 

Csak ismételni tudom magam, ez egy roppant különleges válogatás, jó és még jobb feldolgozásokkal – méltó tisztelgés eme „gyilkos” nóta előtt.

 

Kinek ajánlom: az érdekességek, a zenei kuriózumok iránt érdeklődőknek kötelező.

2016-ban megjelent album (Piranha)

A kiadó weboldala: http://www.piranha.de/

 

 

 

Ana Alcaide: Leyenda (CD)

 

Világzenében az egyik gyengém a tiszta és szép női hangok iránti vonzalmam. Ezért amikor meghallottam a spanyol Ana Alcaide új lemezét, nagyjából azonnal mosolyra görbült a szám. Ugyanis teljesen elvarázsolt a zene, ami ugyan többek szerint a szöveg értése, üzenete nélkül csak félárú mozinak számít, ez azonban cseppet sem zavart a befogadásban, mert olyan utazásra invitált, ami kis túlzással időn és téren túlra vezet. Olyan helyre, ahol a társadalom (ha létezik egyáltalán) sokkal egyszerűbb, ami ebben az esetben a tisztával egyenértékű jelentéssel bír. Ahol a nők meghatározó szerepet töltenek be, nem uralják, de egyértelműen formálják a közösséget – vagy csak saját nézőpontból élik meg a világot.

 

Mindez persze puszta feltételezés, de ez a zene tényleg mágikus. Mindezt úgy éri el az énekesnő, hogy nagyon letisztult módon rakta össze a dalokat, a kevesebb általában több elvét szem előtt tartva. Az ének elválaszthatatlanul összefonódik a kísérő hangszerekkel, amelyek között számos különlegesség vagyon, például a svéd billentyűs-vonós nyckelharpa, amin maga Ana Alcaide játszik.

 

A számok közül az erős kelta gyökerekkel bíró „La esposa Selkie” mindenképpen hallgatást érdemel, nemcsak azért, mert ez a leghosszabb a lemezen, hanem mert a kíséretként felvonultatott középkori hangszerek felruházzák a régmúlt bájával és misztikumával. Arról már nem is beszélve, hogy Ana Alcaide itt úgy énekel, ahogyan Loreena McKennitt vagy társai. A „Diosa Luolaien” azért tetszett, mert ez sokkal földhözragadtabb, élettelibb a többinél, vagy egyszerűen a hangulata közelít a falusi ünnepekhez (és sokadszorra úgy vélem, a skandináv énekstílushoz hasonlít, amit hallok). Az albumzáró „Akelarre” pedig helyenként keleti dallamokkal bűvöl, és határozott ellenpontot képez az elszállós, borongós kelta zeneiséggel szemben, helyenként keleti megoldásokkal, máskor pedig a törzsi dobolás és visongás kerül előtérbe – emlékezetes búcsú. Emlékezetes, akárcsak az egész lemez.

 

Kinek ajánlom: „feminista” felfogásban született, nagy gonddal és kellő tehetséggel felvett album, amit gyakorlatilag korlátozás nélkül ajánlok mindenkinek.

2016-ban megjelent lemez (ARC Music).

Bővebben az énekesnő weboldalán: http://www.anaalcaide.com/

 

 

Az eheti harmadik lemezről túlságosan terjedelmes írás született, így az külön cikkben kerül publikálásra pár napon belül.


Galgóczi Tamás - 2016. július 24.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Ana Alcaide)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!