Főkép

Most, hogy a Keith Jarrett Trio nem koncertezik többé Gary Peacock nagybőgős hallásproblémái miatt, Jack DeJohnette-nek láthatóan több ideje van saját projektjeire. Tavaly egy zseniális koncertanyagot adott ki, amelyet aztán élőben is meghallgathattunk a Veszprém Feszten, idén pedig egy csodálatos és nem minden történeti szálak nélkül szövődő trió szituáció stúdió anyagával jelentkezett. A társak a jazz legnagyobb óriásainak nemcsak gyermekei, hanem hangszereik egyenes ági leszármazottjai: Ravi Coltrane és Matthew Garrison mindketten szubtilis mélységet és meditációra hajló érzékenységet örököltek John Coltrane-től, valamint barátjától és egykori bőgősétől, Jimmy Garrison-tól. A generációkkal korábbi nagyságok fiai most pedig nem is akárkivel működnek együtt, hanem a nagyszerű Jack DeJohnette-tel – akinek Matthew egyébként a keresztfia. Ez a trió hozzánk idén ugyan nem látogat el, de a szomszédos vagy közeli országokban meghallgathatjuk őket.

 

Ennyi minden már önmagában is kíváncsivá kell, hogy tegye az olvasót, ha érdeklődik a jazz műfaja iránt, de mit találunk a lemezen? Vonzó és időnként lehengerlő muzsikálást, amely természetszerűen erősen magán hordozza DeJohnette jegyeit. Talán elsőre ez meglepően hangozhat, hiszen milyen jegyeket tud egy dobos kialakítani, amelyeket aztán szerzeményeire rápecsételhet? Számtalant, kiváltképpen ha az illető nagyszerűen zongorázik is, mint DeJohnette, amelyről több ízben tanúbizonyságot is tesz Miles Davis és Bill Evans „Blue in Green” kompozícióján vagy éppen a befejező, „Soulful Ballad” saját szerzeményén. Az előbbiben Garrison egészen minimalista módon, a szaxofonimprovizáció vége felé lép csak be, de az utóbbi már igazi trióként csendül fel. Mindkét ballada finomról „leheletfinomnyira” hangolja át a hangulatot az egyébként sem rohanós tempójú albumon. Mégis a DeJohnette-jegyek leginkább a repetitív, jól tagolt és ritmizált motívumokban jelennek meg, mint a társakkal jegyzett „In Movement” és „Two Jimmys” kompozíciókban és persze leginkább a dobolás páratlan energiáiban.

 

Ez utóbbi külön reflektorfénybe is kerül a DeJohnette–Coltrane duó előadásban, amelyet John Coltrane és Rashied Ali duó munkáinak köszönhetően egyszerűen csak „Rashied”-nek neveztek el és minden bizonnyal hasonlóan az ősökhöz, itt is egy teljesen improvizatív darabról van szó. Muszáj még kiemelnem a nyitó John Coltrane szerzeményt („Alabama”), aminek a hallgatásától szinte minden alkalommal „lúdbőrözik” a karom. Talán itt érvényesülnek leginkább Garrison electronics kütyüjei, amelyek időnként egy elektromos gitár hangzását csalják elő a basszusgitárjából, időnként pedig, mint egy negyedik különálló erő hangzanak fel, hogy kvartetté bővítsék a trió szituációt.

 

Talán a vártnál nyugodtabb és szelídebb album, de roppant dinamikus példája annak, hogy a zene gének útján örökölhető.

 

Előadók:

Jack DeJohnette – dobok, zongora, elektronikus ütőhangszerek

Ravi Coltrane – tenor, szoprán és szopraninó szaxofon

Matthew Garrison – basszusgitár, electronics

 

A lemezek elhangzó művek listája:

1. Alabama

2. In Movement

3. Two Jimmys

4. Blue In Green

5. Serpentine Five

6. Lydia

7. Rashied

8. Soulful Ballad