Főkép

A Deftones a grunge hanyatlása idején és a nu metal előretörésekor, a ’90-es évek közepén tűnt fel az amerikai színtéren. Kreativitás szempontjából talán az utolsó igazán intenzív korszaka volt ez a fémzenének, ám nem elsősorban a nu metal mozgalom kapcsán – gondoljunk csak a Faith No More és társai funk metaljára, a norvég black metal megújulására vagy a Tool és a Psychotic Waltz progresszivitására. Két évtizedes munkássággal a háta mögött a Deftones is határozottan az említett nevek közé sorolható, hiszen az előzőekhez hasonlóan páratlan, karakteres zenéjük – valójában már a kezdetekkor is – jócskán túlmutat(ott) a nu metalon – vagy bármi máson.

 

A Gore a zenekar kilencedik lemeze, amely csaknem négy évvel a legutóbbi Koi No Yokan után érkezett, s ez a harmadik, amely a tragikus körülmények között (közel öt kómában töltött év után) eltávozott Chi Cheng basszusgitáros nélkül, Sergio Vegával készült el. Nehéz volt kivárni ezt a hosszú időt, de tekintve a 2012-es korong színvonalát – ki merem jelenteni: a legerősebb albumuk –, okkal volt szükség a kreatív folyamatok elnyújtására.

 

Érdekes lehet összevetni az albumcímet és a borítót: nekem a „gore”-ról muzikális szempontból először a legbizarrabb hangmintákkal, szövegekkel és képi világgal operáló Exhumed ugrik be, a flamingóraj csodás látványát bemutató borító viszont egészen más gondolatokat, érzéseket ébreszt. Valami ilyesmi áll a csapat zenéjére is: erőszakos és romantikus, horzsolóan zúzós és gyengéden lebegős.

 

 

Ahogy az előző, úgy e lemez megjelenésére is több beharangozó dal bemutatását követően került sor. A legfelkapottabb ezek közül a „Prayers/Triangles” lett, amely a „Heart/Wires”-zel együtt még Jimmy Kimmel műsorát is megjárta. Mindkét dal a lemez első felében kapott helyet, és voltaképpen reprezentálja, mit is várhatunk a teljes anyagtól, és hol tart jelenleg a Deftones. Chino Moreno éneke mindig is a legfontosabb összetevője volt az egyedülálló hangulatú muzsikának, s ez most sincs másképp, sőt: az extrém vokál némiképp visszahúzódásával még hangsúlyosabbá váltak tiszta, lélekbe markoló melódiái. A másik központi komponens a védjegyszerű gitárhangzás, amely változatlanul a már-már pofátlanul egyszerű témák elsöprő erejéért felel, ennek megfelelően jól kidomborodik a dalokban, így tisztán hallatszik, milyen pazar módon kiegyensúlyozzák a zenei összképet az elképesztő muzikális érzékkel, finom ravaszságokkal teletűzdelt dobtémák, az alázatos basszus és a háttérben duruzsoló sampleres minták.

 

 

Míg a KNY – főleg Chino a Team Sleepben és a Palms-ben szerzett élményeinek köszönhetően – hozott némi újdonságot zeneileg, addig a Gore egy jóval egységesebb, homogénebb anyag lett, amelynek fő erősségévé a dalszerzés helyett – amely nem feltétlenül kopott meg, inkább kissé rutinná vált – a sound lépett elő. Mindemellett bőven jutott nagyszerű tétel erre a korongra. A hármas számú felvezető tétel, a „Doomed User” például remekül idézi az extrémebb hozzáállást, emellett hozza a rendkívül fogós dallamokat is. A furcsa című „Pittura Infamante” a bandától szokatlan gitártémával indít, és megint csak lebilincselő dallamokat hoz, a szokásos utánozhatatlan kompozíció közepette. Szeretném kiemelni még a hipnotikus atmoszférájú, minimalista, egyben lehengerlően lényegre törő címadót, amely érzésem szerint hosszú időre bekerül a setlistbe. A lemezt egy kiemelkedően lírai („Phantom Bride”) és egy emelkedettebb hangvételű tétel („Rubicon”) zárja.

 

Szintén jót jelent, hogy a korong 48 perce sokkal rövidebbnek tűnik, és sehogy sem akar kikerülni a CD a lejátszóból, szóval végül is megint nagyon működik az aktuális Deftones. Ennek ellenére, ha tényleg a zene az első, nem pedig a bevált formulák és a közérthetőség, akár elkanyarodhatnának egy kicsit másfelé is.

 

 

Az együttes tagjai:

Chino Moreno – ének, gitár

Stephen Carpenter – gitár

Abe Cunningham – dob

Sergio Vega – basszusgitár

Frank Delgado – billentyűs hangszerek, samplerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Prayers/Triangles

2. Acid Hologram

3. Doomed User

4. Geometric Headdress

5. Hearts/Wires

6. Pittura Infamante

7. Xenon

8. (L)MIRL

9. Gore

10. Phantom Bride

11. Rubicon

 

Diszkográfia:

(Like) Linus (1993)

Adrenaline (1995)

Around The Fur (1997)

White Pony (2000)

Deftones (2003)

B-Sides & Rarities (2005 – válogatás)

Saturday Night Wrist (2006)

Diamond Eyes (2010)

The Best Of Deftones (2010 – válogatás)

Koi No Yokan (2012)

Gore (2016)