Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 11.

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nem csak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Rokia Traoré: Né So (CD)

 

A közvélekedés szerint Traoré három évvel korábbi, Beautiful Africa című lemeze egy vidám alkotás volt, de ezt a hangulatot nem nagyon érzem az idei korongon. A bambara származású, Maliban született énekesnő időközben átélt egy polgárháborút, és hiába költözött Európába, a jelek szerint még nem tudta feldolgozni a látottakat. Nem véletlenül választotta a Né So címet, ami magyarul otthont jelent, ugyanis a szövegek egy része a lakóhellyel, illetve annak elvesztésével foglalkozik. Az egyetlen feldolgozás (Billie Holidaytől a „Strange Fruit”) sem lóg ki a sorból, hiszen az 1939-es, az akkori amerikai lincselések miatt íródott, rasszizmusellenes dal tele van keserűséggel és fájdalommal. Aki kíváncsi a helyenként politikus szövegekre, az a kiadó honlapján mindet megtalálja francia és angol nyelven.

 

Elmondása szerint Traoré tudatosan arra törekedett, hogy nemzetközi zenekart gyűjtsön maga köré, így biztosítva a zene sokrétűségét, változatosságát. Ez az elképzelés szerintem megvalósul, és nemcsak azért, mert a muzsikusok között megtaláljuk John Paul Jonest vagy a korábbi lemezein is közreműködő Mamah Diabatét (ngoni), hanem mert sikerült egyszerűnek tűnő, de mégis számtalan finomságot rejtő, igazi afrikai muzsikát feljátszaniuk. Gondolok itt például az albumindító „Tu Voles” minimalista kezdésére, amiből diszkréten kibontakozik az a ritmus – amit tényleg csak a fekete földrésszel lehet összekapcsolni. A koronát persze Traoré kecses hangja teszi fel a produkcióra, visszafogott érzelmeivel telítve minden dal személyesnek érződik.

 

Nehéz bármit kiemelni az albumról, de az utolsó négy szám szerintem nagyon jó egységet képez, szóval ha mást nem is, de ezeket mindenképpen ajánlatos meghallgatni. Elsőként érkezik a „Kolokani”, ez a szülőfalut idéző nosztalgiázás, benne a reggeli napsütéssel, a hagyományokkal, a földekre indulók látványával, a hazavágyódással. Ezt követi a korábban már említett „Strange Fruit”, a maga visszafogott indulatosságával, kiegészítve a lényegre szorítkozó zenei aláfestéssel. Ezzel még nincs vége a komorságnak, a címadó „Né So” szövege semmit nem vesztett aktualitásából, ráadásul mondanivalója még jobban kihangsúlyozódik annak köszönhetően, hogy ének helyett Traoré időnként csak beszél. Mielőtt reménytelenül eltemetnénk magunkat, picit – de tényleg csak picit – felvidít bennünket a záró „Sé Dan”.

 

Kinek ajánlom: akik nem riadnak meg a bensőséges hangulatú afrikai zenétől, főleg, ha helyenként politikai mondanivalóval bír.

2016-ben megjelent lemez.

Bővebben az énekesnő facebook oldalán: http://www.rokiatraore.net/

 

 

 

Apnoé: Hegylakó (CD)

 

Powerfolk, a népzene ereje. A győri együttes tagjai azt állítják, hogy ebben a műfajban játszanak, és eszem ágában sincs vitatkozni velük, hiszen amit csinálnak, az tényleg kapcsolódik népzenéhez. Többszöri meghallgatás után úgy gondolom, hogy bizonyos szinten rokonlelkek a Góbé legénységével, lévén mindkét formáció pillanatnyi hangulatának megfelelően alakítja át a kiszemelt népdalt, és kanyarít köré olyan zenei alapot, aminek köszönhetően arra tulajdon édesanyja sem ismerne rá.

 

Legmarkánsabban a rock, vagy ha úgy jobban tetszik, a rock’n’roll van jelen az Apnoé zenéjében, de igazából ez nem fedi a valóságot, mert minden szám más karakterrel rendelkezik, és ha van köztük hasonlóság, akkor az csak annyi, hogy nem hasonlítanak egymásra. Illetve a népzene többnyire csak nyomokban van jelen, kiindulási pontként – mi több, van olyan szerzemény, amelyből teljesen hiányzik (például „Túlélők” vagy a „Railjet Blues”). Nekem nagyon bejön Csiba Júlia hangja, tényleg pluszt ad a produkcióhoz, remélem a következő lemezen több teret kap Mesics György mellett.

 

A korábban említett zenei sokszínűség miatt kicsit zavarban vagyok, hogy mégis melyik számot emeljem ki a sokaságból. A lemezindító „Nem úgy van most” mindenképpen említést érdemel, mert talán ebben a leghangsúlyosabb a népzene, és frissességével ideális kezdőnóta. Emlékezetesnek bizonyult „A vörös malom” című szerzemény, köszönhetően lüktetésének, a látszólagos töredezettségnek, no meg azért, mert egy pillanatilag sem gondoltam volna, hogy a végén ennyire kerek egésszé áll össze – ezek a zenészek nagyon tudnak, és micsoda húzása van a számnak! Ebbe a csoportba tartozik még a címadó nóta is, különösen a szövege tetszett, amely egyszerre laza és vicces. Nyugodtan lehetne sláger a rádióban…

 

Ha eddig nem mondtam volna még, akkor most említem, hogy az Apnoé második albuma különleges darab, és egyre inkább úgy gondolom, hogy idén muszáj lesz őket élőben megnéznem, mert el nem tudom képzelni, miként hat koncerten ez a zenei kavalkád. S nem utolsó sorban arra is kíváncsi vagyok, hogy innen merre mennek tovább: a rock vagy a világzene felé?

 

Kinek ajánlom: népzenével kevert rock, és még sok minden más, szóval mindazoknak javallott, akik szeretik az életteli és változatos zenét.

2015-ben megjelent album.

Az együttes honlapja: http://apnoeband.blogspot.hu/

 

 

 

Buda Folk Band: Saját gyűjtés (CD)

 

Az ír és a tuareg-berber albumok ürügyén filóztam azon, hogy mit jelent napjainkban a népzene, és a mai húszas-harmincas generáció vajon mit kezd apáik, nagyapáik hagyatékával. Miközben azt egy pillanatig sem vitatom, hogy szükség van az értékmentésre és megőrzésre, de mivel a népzene egy élő valami, amely az éppen ügyeletes nemzedék lelkivilágát, hangulatát hivatott visszaadni, elkerülhetetlen az aktualizálás. Erre többféle megoldás létezik: van, aki továbbgondolja, más stílusokkal gazdagítva viszi tovább; van, aki visszatér a gyökerekhez; és ott vannak azok az együttesek, akik megtartják a hagyományokat, de pormentesen és üdén zenélnek. Ez utóbbi csoportba tartozik véleményem szerint a Buda Folk Band.

 

Az együttes tagjai igazából nagyon profi muzsikusok, akik nemcsak virtuóz módon kezelik hangszereiket (és ha úgy hozza a szükség, gond nélkül cifrázzák a szólóikat), hanem azt is tudják, miként játszottak mondjuk Kodály idején a falusi zenészek. Ezekre az alapokra építkezik zenéjük, ami tulajdonképpen magyar népzene, de közben mégsem lehet az, mert annál többnek érzem… ha nem festene furán a városi népzene szóösszetétel, akkor ide kategorizálnám őket. Egy biztos, fülnek kellemes amit művelnek, egyszerre ismerős és üde, van benne lélek, a darabokra szétszedett alapanyagból képesek valami újat, és ami meglepő, többet létrehozni. Ráadásul ebből a zenéből hiányzik a szomorúság, amit valamiért oly sokan társítanak a magyar népzenével.

 

Szokás szerint bajban vagyok, amikor meg kell neveznem a kedvenceimet. Ez azért nehéz feladat, mert nagyon egységes az album, gyakorlatilag nem találok töltelékszámot rajta. Rövid gondolkodás után a „Dudás” mindenképpen említést érdemel, nemcsak azért, mert nagyon jól illik a zenéhez Márczi Anna éneke, hanem mert tele van érdekes váltásokkal, megoldásokkal. A következő kiválasztottam a „Tavasszal” című tétel, mert rövidsége ellenére sikerült rengeteg apró zenei finomságot belezsúfolni, legyen szó furulyáról, énekről vagy a többi hangszerről – itt újra bebizonyosodik, hogy ebben az együttesben tényleg profi zenészek játszanak. Harmadikként pedig a „Repülés”-t nevezem meg, mert úgy gondolom, sikerült zeneileg visszaadni az égben történő szárnyalás érzését, és a vezérdallam segítségével a hallgató is ott suhan a sasmadár nyomában, magasan a szántók és rétek felett – tiszta gyönyörűség.

 

Ez az első alkalom, amikor olyan magyar együttes lemezéről írok, amely felkerült a World Music Charts Europe húszas listájára. Mi több, már a második hónapja ott tanyázik!  Mennyire jó érzés ezt leírni… Ez a helyezés nemcsak azt jelzi, hogy a rádiós szakiknak tetszik a Buda Folk Band zenéje, hanem mutatja, nemzetközi viszonylatban is értékes, amit csinálnak. Már csak az van hátra, hogy élőben is megnézzem az együttest – mielőtt újabb gyűjtőútra indulnának.

 

Kinek ajánlom: a kortárs „városi népzene” kedvelőinek.

2015-ben megjelent album.

Bővebben a Buda Folk Band weboldalán: http://www.budafolkband.hu/

 


Galgóczi Tamás - 2016. február 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Rokia Traoré)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Apnoé)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!