Főkép

Viszonylag ritkán írok az ekultura.hu virtuális hasábjaira zenéről, de ez leginkább annak köszönhető, hogy kevés az olyan album, ami igazán megihlet, amit meghallgatva lelkesen fel tudok kiáltani, hogy igen, emberek, most azonnal menjetek, és hallgassátok meg, ez annyira jó! Márpedig a zene esetében különösen fontosnak gondolom, hogy ne csak unalmasan sorolgassuk, milyen erényei vannak az adott lemeznek, és ne merüljünk el a technikai részletek taglalásában – helyette inkább valóban lelkesen ajánljuk a véletlenül idetévedő olvasóknak, hogy aki amúgy nem is tervezte meghallgatni az albumot, most mégis kedvet kapjon hozzá (a végső döntés pedig úgyis az övé lesz, és ez természetesen így van jól). Szóval ennyi felesleges felvezető után nem is húznám tovább: emberek, most azonnal rohanjatok meghallgatni a Kéknyúl új lemezét, ez annyira király!

 

Ha van még valaki esetleg, aki ezek után velem maradt, neki elmesélem, hogy ez a vicces nevű banda azért került a látóterembe, mert Premecz Mátyás, a zenekar alapítója Hammond-orgonán játszik (méghozzá milyen jól!) – és hát valljuk be, ez azért nem olyan szokványos. De szerencsére nemcsak arról van szó, hogy egy ügyes kezű zenész elkezdett ezen az elektronikus orgona-variánson játszani, hanem maga köré gyűjtött egy bandányi tehetséges zenészt. Akik aztán cserélődtek, meg érkezett egy énekes Andrew Hefler személyében, a kezdeti Hammond-orgona túltengés kicsit alábbhagyott, a hangzás tisztult, és a zene a jazzes hatások után még inkább a soul/funk irányba mozdult el – s mostanra itt van az új album, rajta a 2015-ös Kéknyúl-felállással, és kilenc olyan dallal, amiket egyszerűen nem tudsz csak egyszer meghallgatni.

 

 

Pedig úgy érzem, ezek nem azok a számok, amiket egyszer végighallgatva a YouTube-on hirtelen ledöbbensz, és mostantól csak ilyet fogsz hallgatni. Nem mondanám azt sem, hogy különösebben zseniálisak (na, jó, azért van pár megoldás, amiért nem tudok nem rajongani), inkább azt, hogy egyszer meghallgatod, és azt veszed észre, hogy még napok múlva is ott cseng a füledben mondjuk a „Crime Scene” fő témája. Vagy hirtelen egy fél hangról eszedbe jut a „Wind-up Doll” gitáros intrója. Vagy elkezded dúdolni a „Crowded Universe” pszichedelikus-hadarós szövegét, és mire észbe kapsz, már furcsán néznek rád a kollégáid a szomszéd asztaloknál. Próbálom elkerülni a „fülbemászó” sablonos-unalmas jelzőjét, mert ez nem valami műtermék, amit direkt erre találtak ki – a Crowded Universe esetében sokkal inkább arról van szó, hogy miután meghallgattad, hiányozni kezd. Gondolkozol-gondolkozol, hogy mi történt a hangulatoddal, mi az, ami korábban annyira feldobott, most meg miért vagy olyan levert, aztán rájössz: ja, hogy már nem szól a lejátszóban a Kéknyúl!

 

Aztán visszarakod a lejátszóba (vagy megnyomod újra a „Play” gombot), és minden rendben lesz. Elönt a lazaság, a lábad magától kezd járni, hirtelen nem érzed a világ gondjait, csak szeretnél már ott lenni egy stílusos pinceklubban, meg a közönséggel együtt üvölteni, hogy „Up so high”. Táncolni, ütni a ritmust, énekelni a „Guessing Game” sorait (ezt az „I don’t know why…” refrént piszkosul élvezem), megtapsolni a fúvósokat egy-egy szóló után (a trombita-harsona-szaxofon trió örök nyertes nálam, és persze itt is alkalmazható az alapelvem, miszerint rossz együttes nem lehet, ahol rézfúvós szekció van), érezni, ahogy a zene dallamai beeszik magukat a fejedbe, és bent pattognak, csak ki nem tudnak jönni…

 

 

Szóval hangulat, na az van. Néha olyan akciókomédiásan laza (Crime Scene), néha inkább a blues felé haladva (Wind-up Doll), gyakran meg az örök kellék, a Hammond-orgona tesz róla, hogy még véletlenül se unatkozz (Cooking In Your Kitchen). És ha már Hammond: bár már párszor végigpörgött nálam a teljes album (mondjuk ki: miután kijött, jódarabig nem telt el nap nélküle), még mindig képes meglepni a zeneisége és gazdagsága. Tetszik, hogy nem épül minden Premecz Mátyásra, a többiek is képesek kitűnni, és működik az összhang (ilyenkor jut mindig eszembe, hogy milyen jó lenne őket élőben is hallani – de ami késik…).

 

„Hanging on every word like a lover / Chasing each others tales” – persze a szöveg sem mellékes, Andrew Hefler stílusos-laza prezentálásban pedig utánozhatatlanul szórakoztató lesz minden (vagy épp balladisztikusan érzelmes, amikor éppen arról van szó). Bevallom, én egyébként jobban szeretem a pörgősebb dalaikat – valahogy ehhez a hangulatos soul/funk keverékhez ez illik a legjobban. Itt érzem igazán azt, hogy képesek elengedni magukat, nem törődni azzal, hogy minek is kellene történnie, hogy milyen zenét is kellene előadniuk: egyszerűen csak játszanak, mert élvezik (mennyivel jobban járna a magyar szcéna, ha mindenki így állna hozzá…). Ez a kulcs – így én sem tudok máshogy hozzáállni, csak nagy-nagy lelkesedéssel. Egy próbát biztosan megér. Ha szereted a soult vagy a funky-t. Ha bírod a lazaságot. Ha mindig is szerettél volna megismerni egy bandát, mielőtt igazán híresek lettek volna. Segítek: a Kéknyúl már most is menő. Tessék rohanni.

 

Az együttes tagjai:

Andrew Hefler – ének

Badics Márk – dob

Bata István – basszusgitár

Jász András – alt szaxofon

Bognár Attila – pozan

Puskás Csaba – trombita

Csókás Zsolt – gitár

Premecz Mátyás – Hammond orgona, billentyűs hangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. All Life Long

2. Rooftops

3. Guessing Game

4. Crime Scene

5. Fading Days

6. Wind-up Doll

7. Candied People

8. Cooking In Your Kitchen

9. Crowded Universe, Nothing Ever Really Waits, Ashes

 

Diszkográfia:

Nahát babám (2010)

The Wind Plays Me (2013)

Crowded Universe (2015)