Főkép

A kíváncsiság természetes emberi ösztön, és kit ne érdekelne három fiatal dzsesszmuzsikus korongja az ECM kiadásában, főként, ha egy olyan ritka hangzásvilágot ígér a felállás, mint amilyen a klarinét-gitár-dob triójából fakadhat? Persze hallgatás közben kiderül, hogy Nicolas Masson tenor és szoprán szaxofonokon is játszik, a dobos Emanuele Maniscalco pedig zongorázik is, ezért nem egy monoton triót, hanem állandóan váltakozó felállást hallgathatunk. Egyedül Roberto Pianca ragaszkodik hangszeréhez és a kompozíciók eloszlása is tükrözi a zenei képzelet eszközgazdagságát.

 

Az album hangulata szomorkás, meditatív, nagyon jól illeszkedik a Manfred Eicher féle ízlésvilágba és voltaképpen erősen reflektál is tónusaiban a zene az ECM egykori, és még mindig fennálló csillagainak hangzására. Jan Garbarek hangszínei folyton visszaköszönnek a szaxofonjátékban, de Louis Sclavis sem áll messze Massontól, amíg lényegében a gitár a Terje Rypdal féle álló-akkordokkal operál. Nem történik szinte semmi az egész albumon, mégis olyan megnyugtató és némileg meglepő módon sokszor újrahallgatható.

 

Masson egy helyütt így vélekedik a projektről: „Az anyag legnagyobb részének nincsen prekoncepciója, többféle zenei célra felhasználható és többféleképpen elrendezhető a felállás vagy egyszerűen csak a pillanat hangulata szerint. Egy ösztönös megközelítésmóddal interpretáljuk a szerzeményeket, amelyek a kezdetektől fogva e célra születtek. Mindhárman a triónak írjuk a zenét, de – és most csak a saját nevemben beszélhetek – nálam a kiinduló pont és ami megvalósul sokszor két teljesen különálló dolog. Mindazonáltal mindannyian arra törekszünk, hogy sokféle értelmezési és kibontási lehetőségnek hagyjunk teret a zenénkben. Igaz, némely darab önálló életre kel, mintha csak néhány kottára vetett gombóc nőne fel magától. De ez nem azt jelenti, hogy egy minimalista elképzelésre korlátoznánk magunkat; persze ha egy szerzemény éppen úgy kívánja, hogy csak eljátsszuk úgy, ahogyan le van írva, voltaképpen az is teljesen rendben van.”

 

Ahogyan a felvételeken hallható, ez utóbbi eset nem jelenti azt, hogy ettől a felvételek roppant összetetté válnának, hanem éppen ellenkezőleg: ilyenkor a lehető legminimalistább témák születnek. Mindazonáltal talán éppen a három zenész ösztönösségének határai közötti játék az, ami hitelessé és élvezhetővé teszi az albumot: senki nem próbál olyasmiket játszani, amibe beletörik a hangszer, hanem inkább igyekeznek minél finomabban és mélyebben megszólaltatni zenei elképzeléseiket a vállalható kereteken belül. Persze, hogy ez önmagában elégséges-e, és hogy kielégíti-e a fiatal zenészek felé nyitottan közelítő hallgatót, azt döntse el mindenki maga, aki hajlandó ilyen zenei kalandokra.

 

Előadók:

Nicolas Masson – tenor és szoprán szaxofon, klarinét

Roberto Pianca – gitár

Emanuele Maniscalco – dobok, zongora

 

Elhangzó szerzemények:

1. Gilberto Stimmung

2. Afterwards

3. Fourth Reel

4. Simple

5. Lara`s Song

6. Strand

7. White

8. Happy People

9. Many More Days

10. Hill

11. Fast Forward

12. Two-Part Chorale

13. White Epilogue