Főkép

Gilad Hekselman, a fiatal amerikai jazz generáció egyik kiemelkedő gitárosa októberben jelentkezik legújabb, sorban immár ötödik saját albumával. A Homes triója – Joe Martin (nagybőgő) és Marcus Gilmore (dobok) – már több, mint egy évtizedes közös múltra tekint vissza. A Words Unspoken (2009) albumon Joel Frahm (szaxofon), a Hearts Wide Open (2011) és a This Just In (2013) korongokon pedig Mark Turner (szaxofon) vendégjátékai után most egy új hangszeres szereplésével egészülnek ki időnként, Jeff Ballarddal dobokon.

 

Hekselman 2004-ben költözött New Yorkba Izraelből és 2006-ban jelentkezett első önálló albumával, a Splitlife-fal. Már akkor érett sounddal vonult stúdióba, amely kétségtelenül korunk legfontosabb gitárosai közé repítette, még ha hazánkban talán kevésbé is ismert a munkássága. Bár szerte Európában turnézik rendszeresen, itthon még sajnos nem hallgathattuk meg impozáns játékát.

 

A „Homes” az album nyitó és egyben záró dallama mintegy keretbe foglalja a különféle otthonosságérzeteket. A „Veronán”Hekselman először harmonizál, majd az „élőben” felépített loopra játsza a témát és az improvizációt. A nagybőgő szólamok már a bevezető részben megelőlegezik a melódiát, amelynek magas gitárhangjai a háromnegyedes lüktetésre mint a hulló őszi levelek romantikája csepegtetnek shakespeare-i hangulatot a szívünkbe. A zenei otthonok következő állomásán, (KeeDee) Dél-Ghána és Togo ritmusaira táncol immár Jeff Ballard közreműködésével  a kvartettként muzsikáló csapat. A dobok vezetik be a felfokozottságában is visszafogott, de annál csinosabban artikulált, Hekselman hangzására jellemző játékos melódiát, hogy Ballard és Gilmore csak úgy lubickoljanak a kompozíció során.

 

 

A „Home E-minor” azon ritka pillanatok egyike, amikor Hekselman akusztikus gitárt vesz a kezébe, de csak egy kicsit, amolyan előjátékként a következő „Space” és „Cosmic Patience” tereihez. Ezt is sajnáljuk, mert gyönyörűen szól, elhallgatnánk még hosszasan. Ez a három darab valójában, mint egy füzéren lévő szemek tartoznak össze: bár saját szerkezetük van, szorosan egymás mellé rendeltek és homogén érzetét keltik a kibontakozó pszichedelikus élménynek.

 

Az album egyik gyöngyszeme a Hekselman-Ballard duó, amelynek témaválasztása már önmagában is izgalmas: Pat Metheny „Last Train Home” kompozícióját dolgozzák fel, sikeresen. A reggae érzet elsősorban Gilad akkordjátékából adódik, Ballard kézzel és seprűvel ritmizál és most éppen a visszafogottság szabadul fel a harmóniamenetben előre kódolt feloldások mentén.

 

Gilad Hekselman nagyon pozitív és közvetlen személyiség, akinek lemezéről most úgy írhatok itt, hogy miután érdeklődésemnek engedve megkérdeztem tőle egy üzenetben, hogy örülne-e egy magyar nyelvű recenziónak az új albumáról, gondolkodás nélkül válaszolt, hogy igen, és egy órával később már a rendkívül profin szerkesztett press release weboldalán találtam magam, ahonnan az album mellett számtalan információt, fotót letölthettem, mert bízni mert egy számára teljesen ismeretlen emberben. Ez a világra nyitottsága jellemezte mindig is a muzsikáját, amely új otthonra talált ezen az albumon, és remélhetőleg mindannyiunknál.

 

Előadók:

Gilad Hekselman – gitár

Joe Martin – nagybőgő

Marcus Gilmore – dobok (kivéve (10))

Jeff Ballard - dobok ((3) és (10))

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Homes

2. Verona

3. KeeDee

4. Home E-minor

5. Space

6. Cosmic Patience

7. Eyes to See

8. Parisian Thoroughfare (Bud Powell)

9. Samba Em Prelúdio (Baden Powell)

10. Last Train Home (Pat Metheny)

11. Dove Song (Matti Caspí)

12. Place Like No Home

 

Gilad Hekselman kompozíciói, kivéve ahol más szerepel