Főkép

Kissé talán erőltetettnek tűnhet a párhuzam, Edward Elgar szerepe az angol zenei életben valamennyire mégiscsak a mi Bartók Bélánkéhoz hasonlítható, részben nemzetközi ismertségük és elismertségük miatt, ám főképp azért, mert a mai napig megszakítatlan, közvetlenül átörökített hagyomány forrásai, nem elhanyagolható mértékben a hangfelvételek elterjedése és alkalmazása miatt. Azt persze nem lehet, és nem is szabad figyelmen kívül hagyni, hogy míg Elgar a késő romantika tradícióinak továbbvivője, aki nem sokra tartotta a népzenét, Bartók modernizmusa éppen hogy a népi muzsikában gyökerezett. Elgar muzsikája a maga nemében mégis nemzetiesebbnek tűnik néha, mint az absztrakcióra hajló Bartók sok érett műve.

 

Kifejezetten Londont jeleníti meg például az alig negyedórás, korai Cockaigne nyitány. A szó a bőség földjére vonatkozik, ami az Edward-kori britek számára többnyire Londonnal volt azonos, „cockney” változatban pedig a mai napig a – főként East End-i vagy fizikai munkából élő – londoniakra és az ő dialektusukra utal. A darab vidámsága, felszabadultsága és szinte hedonista módon harsány színei a századforduló közmondásosan boldog békeéveinek, a birodalom fénykorának hangulatát idézik elénk. A mű érdekessége, hogy a néhol zenés szórakozóhelyekre, sőt, operettekre jellemző motívumok stilizálva, megszelídítve, megnemesítve jelennek meg itt, így a kompozíció ténylegesen csupán az önfeledt élvezetek, mintsem a sekélyes önáltatás forrása. Barbirolli, aki fiatalon maga is hallhatta a komponista által „jóváhagyott” előadásokat, mi több, 1920-ban Elgar dirigálása mellett játszotta a Gerontius álmát, a zeneszerező 2. szimfóniájának megszólaltatása után pedig hálával teli visszajelzést kapott tőle, tökéletesen eltalálta az arányokat a könnyed szórakoztatás és a komolyság között.

 

A csellóversenyt Barbirolli zenekari tagként, szólistaként és karmesterként egyaránt előadta karrierje során, ezért akár pályája egyik meghatározó darabjának is tekinthetjük a nem kis részben épp a jelen felvételnek köszönhetően olyannyira népszerű concertót. A mostani kiadványon hallható változatot Barbirolli 1965-ben rögzítette az akkor még csupán húszéves, mindenekelőtt ígéretes tehetségként számon tartott Jacqueline du Prével, ám a közös munka eredménye egy olyan felvétel lett, amit azóta sem sikerült senkinek felülmúlnia. A kritikusok által gyakran legendásként vagy tökéletesként emlegetett verzióban du Pré ifjúi hevülete Barbirolli tapasztalatával, higgadtságával és műveltségével találkozik, e kettő elegye pedig ténylegesen a tökélybe forrt ki. A zenekarnak a giccsbe csúszás veszélye nélkül sikerül megszólaltatnia a nosztalgikus, sokszor fájdalmasan áradó dallamokat és az életigenlés ritka, de erőteljes fellángolásait – az első világháború pusztítása utáni csalódást, múltidézést és megnyugvást. A hibátlan frazeálás magától értetődő, ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, ahogy a cselló időről időre mintegy megelőlegezi a zenekari hangzásokat, nem csupán verseng, hanem egybeolvad a hangszercsoportokkal. Erre a felvételre minden kétséget kizáróan igaz, hogy aki ezt ismeri, annak többé felesleges mással próbálkoznia – ennél különbül úgysem adhatja elő senki ezt a művet.

 

A szintén a 19. és 20. század fordulóján született Sea Pictures, azaz „Tengeri képek” című zenekari kíséretes dalciklus ugyan tipikusan romantikus megnyilatkozás, mégis komoly hagyományokra tekinthet vissza a Brit-szigeteken: többek között Johann Christian Bach is komponált hasonló darabokat a Vauxhall Gardenben rendezett előadásokra. A lemezen hallható felvételen újabb meghatározó angol előadó, Janet Baker működött közre, és jelentős mértékben Barbirolli szuggesztív képességének köszönhetően ő is remekelt. A dalok közel sem olyan népszerűek a koncerttermekben vagy a hangfelvételeken, mint a cselló- és a hegedűverseny, vagy az Enigma-variációk, Bakert és Barbirollit hallgatva ugyanakkor megérthetjük, miért tartják mégis oly nagyra néhányan e művet.

 

Ha csak a cselló concerto szerepelne az albumon, már akkor megérné beszerezni a korongot, a versenyművet keretező két másik, más jellegű kompozícióval együtt azonban mindenképp kötelező darab, és nemcsak az angol kultúra és zene kedvelőinek.

 

Előadók:

Jacqueline du Pré – cselló (2-5)

Janet Baker – mezzoszoprán (6-10)

 

Philharmonia Orchestra (1)

London Symphony Orchestra (2-10)

Sir John Barbirolli – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1. Cockaigne

2-5. Cello Concerto

6-10. Sea Pictures