Főkép

Avagy a nyugdíjas vámpírok már a spájzban vannak. Alapvetően kétféleképpen lehet megközelíteni azt a műfajt, amit a portugál Moonspell képvisel. Egyrészt lehet szörnyülködni a tényleg rettenetes lemezborítókon és dalcímeken, térdcsapkodva nevetni a promófotókon, amiken a banda tagjai olyanok, mintha egy faipari szakközép harmincéves érettségi találkozóján összegyűlt csávókra ráeresztették volna a magyar beauty blogger szcénát, hogy tessék, fessetek nekik füstös szemeket, és hümmögni a már a kilencvenes évek végén is kissé kínosnak ható szintis vonósokkal dúsított gumielektronikáján. Másrészt viszont, ha az ember hajlandó félretenni az előítéleteit, és elfogadni, hogy a metal márpedig egy vicces műfaj, amit bizonyos fokú önirónia nélkül nem igazán érdemes élvezni, akkor nagyon is jó barátságot köthet a Fernando Ribeiro által vezetett banda legújabb, tizenegyedik lemezével.

 

Főleg, ha már régebben is szerette az olyan metal(nak mondott) zenekarokat, mint a The 69 Eyes, a Sentenced és a HIM, és mondjuk a ’80-as évek new wave esztétikájával sincs haragban (nagyjából a Depeche Mode és az INXS tengelyén). Mert az az igazság, hogy bár a Moonspell gothic metalként hirdeti magát, a gitárok hangzásán és az érthetetlen módon beiktatott hörgéseken kívül nem kapunk mást az Extincttől, mint tökéletes popdalokat, amik DJ Paplan rockdiszkójában, a gimis tornatermi bulikon és a kamaszkori hálószobákban ütnek a legnagyobbakat. De (és ezt hadd hangsúlyozzam ki gyorsan, mielőtt bárki is meg/besértődne) ez egyáltalán nem baj! Én személy szerint nagyon szeretem ezt a zsánert, bírom a szirupos dallamokat, a nagy ívű romantikus sötétséget és a kihúzott cicaszemű családapákat. Különösen akkor, ha a dalszerzés olyan magas szinten van, mint a Moonspell esetében. Lehet ezt rosszul is csinálni ugyanis, ott van például az olasz Lacuna Coil, akik a Comalies óta nem voltak képesek összehozni egy tisztességes dalcsokrot, Christina Scabbia ide vagy oda.

 

És bár az öregedő vámpírlordra festett Fernando Ribeiro feleannyira se vonzó, mint az előbb említett hölgy, a dallamérzéke köröket ver rá. A lemez a faék egyszerűségű szöveggel operáló „Breathe (Until We Are No More)”-ral indít, ami remek összefoglalót ad a későbbiekben várható dalokról, így tehát mondhatjuk, hogy tökéletes nyitószám. Kellően zúz (mondjuk ez becsapós), van benne tiszta és durva ének is (de minek?), meg az a fajta konzerv keleties dallamvilág, amibe ezek a déli (portugál, olasz, spanyol) zenekarok valamiért annyira szerelmesek. A sorban ezt követi a címadó „Extinct”, ami akár a Rammsteinnek is jól állna, és a legszebb gótikus rock hagyományokat idézi meg. Ezek után jön az egyik kedvencem, a „Medusalem” (ki a bánat találja ki ezeket a címeket?), amit nagyon könnyű lenne utálni a kamu keletiesség (Aladdin-metal!) és a túltolt színpadias előadás miatt, de egyszerűen nem lehet, mert annyira fülbemászó, hogy nagyon. És ez még mindig csak a harmadik szám! A negyedik „Domina” egy fél-ballada, szintén remek dallamos gitártémával, és olyan fogós refrénnel, ami a mondókaszerűen bugyuta szöveg mellett is hatalmas üt.

 

 

Az első kislemezes „The Last of Us” után is megnyalná mind a tíz ujját a Sentenced (főleg ha még létezne), vagy bármelyik skandináv love metal banda, mert ez is ragad, mint az istennyila. Nem is igazán ragozom tovább, mert ezen a lemezen minden dal sláger, még azok is, amikben Ribeiro a hörghurutos Drakula-hangját használja. Oké, kicsit gonosz vagyok, általában elmegy ez a fajta vokalizálás, de amit a záró „La Baphomette”-ben művel, arra nincs mentség. Ez a francia nyelvű (!) gót sanzonocska olyan szürreális élmény, hogy én általában a „The Future Is Dark”-nál abba is hagyom a lemez hallgatását. Vagyis inkább elindítom az elejéről, jobb így mindenkinek.

 

 

Lényeg a lényeg, ha bírod a gót romantikát, van humorérzéked és mindig is a Toreador klánba akartál tartozni a Vampire: The Masquerade világában, akkor ez a te zenéd. Ha viszont kiráz a hideg a kilencvenes évek végének keményzenei esztétikájától, a műanyag vonósoktól és az áradó édesbús dallamoktól, akkor kerüld el az Extinctet. Ami amúgy a Moonspell legjobb albuma kb. a The Antidote óta. Csak mondom.

 

A zenekar tagjai:

Fernando Ribeiro  – ének

Miguel Gaspar  – dobok

Pedro Paixão  – billentyűk, sampler, gitár

Ricardo Amorim  – gitár

Aires Pereira  – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Breathe (Until We Are No More)

2. Extinct

3. Medusalem

4. Domina

5. The Last of Us

6. Malignia

7. Funeral Bloom

8. A Dying Breed

9. The Future Is Dark

10. La Baphomette

 

Diszkográfia:

Wolfheart (1995)

Irreligious (1996)

Sin/Pecado (1998)

The Butterfly Effect (1999)

Darkness and Hope (2001)

The Antidote (2003)

Memorial (2006)

Under Satanae (2007)

Night Eternal (2008)

Alpha Noir / Omega White (2012)

Extinct (2015)