Főkép

Nézegetem a borítót meg a kísérőfüzet képeit, és azon töprengek, mit esznek ezen a nőn az emberek. Igen, tagadhatatlanul mutatós a szőke hajával, hosszú lábaival, eleganciájával, és jól láthatóan kedves is (legalábbis az ismerőseihez egészen biztosan az), ugyanakkor nem klasszikus szépség, inkább érdekesnek mondható. És ez a mai zene világában, a kegyetlen zeneiparban többnyire nem elég. A nagyközönség valami pluszt vár el, és ez a plusz nem feltétlenül a kiemelkedő tehetség, hiszen csodálatos vagy karakteres hanggal viszonylag sokan rendelkeznek. Többnyire az aura, a karizma vagy egész egyszerűen a látványos szépség a kulcs a sikerhez, de néha elég megdöbbenteni, a ma már meglehetősen nehezen sokkolható polgárokat pukkasztani. És Diana Krallban érzésem szerint inkább az első kettő fedezhető fel, habár állóképekről ezt nem olyan könnyű megállapítani.

 

Pedig a sikere vitathatatlan. Mégpedig alapvetően mások számaival, ráadásul feldolgozásokkal éri el, nem pedig kifejezetten számára írt, eleve neki szánt dalokkal (habár akad kivétel, épp e lemezen is). A kortárs zenében Michael Nyman teljes életművével igyekszik lebontani az eredetiség mítoszát, de a mai világban szinte mindenki valami újat, valami mástól nem hallhatót követel az előadóktól. És ez nagyrészt igaz a jazzre is, ahol sztenderdekkel meg lehet tölteni klubokat, és hatalmas hírnévre is szert lehet tenni, de arénakoncertekhez általában ennél több szükséges – vagyis saját számok kellenek. Diana Krall e tekintetben szembemegy a trendekkel, mivel neki a maga módján, mások számaival sikerül teltházas koncerteket adni sportcsarnokokban.

 

Művészi kvalitásaihoz persze nem férhet kétség. Nem véletlenül választotta őt partneréül a legendás Paul McCartney a Kisses On The Bottom felvételeihez, és azon kívül, hogy együttműködésük a mostani albumon is meghozta a gyümölcsét az „If I Take You Home Tonight” formájában (ami a már említett, közvetlenül Krallnak adományozott szerzemény), valahol mintha a koncepció is hatott volna a művésznőre, aki többnyire olyan dalokat választott ki az új lemezre, amelyeket szülei korosztálya élvezhetett. Végtére is Eaglest („I Can’t Tell You Why”), vagy Elton Johnt („Sorry Seems To Be The Hardest Word”) inkább az eggyel korábbi generáció hallgathatott, mint a lemez megjelenése előtt nem sokkal életének ötvenedik esztendejét betöltő Krall. Ráadásul akkoriban kerülhetett erre sor, amikor ő aprócska kisgyerekből lassan bakfissá cseperedett. És tudjuk, milyen kétélűen hatnak ránk az ekkoriban megtapasztalt zenei élmények. Valahol utáljuk őket, vagy legalábbis lázadunk ellenük, mégsem tudjuk kiverni őket a fejünkből.

 

Ahhoz, hogy megértsük, miért is annyira zseniális az album, elég meghallgatnunk az első számot. Talán a mai kamaszokat leszámítva nem él olyan ember a nyugati világban, aki ne ismerné a The Papas and the Mamas korszakos slágerét, a „California Dreamin’”-t. Az eredeti, középtempójú folk-rock sláger amolyan (proto-)hippi-himnuszként is felfogható, Krall viszont épp azt az időtlenséget fedezte fel benne, amitől a mai napig a zenészekkel együtt dúdoljuk a dal. Azzal, hogy ezen az albumon most brazilos ritmusban szólal meg a melódia, kikerült saját kontextusából, és újabb éveket kapott. Mert azt azért ne feledjük, hogy a számot a Beach Boystól George Bensonig sokan feldolgozták már, de a mostani verziónak ez a különös, álmodozó szenvedélyesség adja a frissességét. Ha a másik véglet felől közelítünk, akkor a nagy dobás a már-már nyálas „I’m Not In Love” hiteles, élvezetes megszólaltatása, ami valószínűleg éppoly nagy teljesítmény, mint új értelmezést adni egy sokszor feldolgozott folk-rock telitalálatnak.

 

Sorolhatnám még a nagyszerű duetteket, a karcossága ellenére finom hangot, a zenébe oltott érzékiséget, de az előbbieknél komolyabb érvet már nem tudok felhozni amellett, miért érdemes meghallgatni a lemezt. Hiába szinte középkoriasan angol a „Wallflower” lejtése, hiába végtelenül megkapó az „Alone Again” szerethető szenvelgése, maga a jelenség az, amit képtelenség nem szeretni. Az egész önmagában és önmaga miatt csodálatos, felemelő, megunhatatlan. Aki Diana Krallt kedveli, ezt a lemezt is imádni fogja, a beavatatlanoknak pedig csak annyit tudok ajánlani, figyeljenek oda a finom megoldásokra, a zongorára éppúgy, mint az énekre, és kizárt, hogy ne szippantsa be őket is ez a muzsika.

 

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. California Dreamin’

2. Desperado

3. Superstar

4. Alone Again (Naturally) (km. Michael Bublé)

5. Wallflower (km. Blake Mills)

6. If I Take You Home Tonight

7. I Can’t Tell You Why

8. Sorry Seems To Be The Hardest Word

9. Operator (That’s The Way It Feels)

10. I’m Not In Love

11. Feels Like Home (km. Bryan Adams)

12. Don’t Dream It’s Over

 

Diszkográfia:

Stepping Out (1993)

Only Trust Your Heart (1995)

All For You: A Dedication To The Nat King Cloe Trio (1996)

Love Scenes (1997)

I Look In Your Eyes (1999)

The Look Of Love (2001)

The Girl In The Other Room (2004)

Christmas Songs (2005)

From this Moment On (2006)

Quiet Nights (2009)

Glad Rag Doll (2012)

Wallflower (2015)